József Attila
Mama
Mama
József Attila · 16 sor
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
A versről szülőknek
A vers egy felnőtt visszaemlékezése az édesanyjára: felidézi, ahogy gyerekként követelőzött és türelmetlen volt vele, majd rádöbben, milyen sokat dolgozott és tűrt érte az anyja, akit már nem tud kárpótolni. Leginkább nagyobb gyerekekkel, kamaszokkal érdemes megbeszélni, amikor már értik a hála, a bűntudat és a veszteség fogalmát – kisgyerekeknek inkább csak felolvasva, magyarázat nélkül nehezen befogadható. Érdemes odafigyelni a hangulatára: nem vidám mese, hanem megrendítő, szomorkás emlékkép, ezért jó alkalom lehet arra, hogy a gyerekkel a szülők iránti figyelemről és megbecsülésről beszélgessünk.
A vers szövege közkincs; forrás: Wikiforrás.