Süni téli álma

Az erdő szélén, egy öreg tölgyfa gyökerei között élt egy kerek hátú, kis tüskés jószág: Süni. Eljött az ősz, és a fák lassan levetették aranyszín, vörös és barna ruhájukat. Süni minden reggel kiszaglászott a lyukból, és minden reggel hidegebb lett a levegő.

– Ideje készülődni – dünnyögte magának egy reggel, amikor a fűre már dér ült. – Nemsokára itt a tél, és akkor Süninek aludnia kell, míg vissza nem jön a tavasz.

Nekilátott hát avart gyűjteni. Először csak egy marékkal hordott a hátán, aztán kettővel, aztán annyival, hogy szinte el is tűnt alatta, mint egy mozgó levélkupac. Minden este egy kicsivel magasabb lett a puha avarhalom a gyökerek között.

Egyik délután, mikor épp egy nagy, sárga juharlevelet cipelt a hátán, összefutott Mókussal, aki egy nagy diót görgetett a fatörzs felé. – Szia, Mókus! – kiáltott oda Süni. – Te is a télre készülsz? – Én bizony – felelte Mókus. – Teleraktam már az odúmat mogyoróval, dióval. Amíg te alszol, én néha-néha előbújok majd egy kis harapásra.

Süni ekkor jött rá valamire, amitől kicsit összeszorult a szíve: ha ő elalszik a télre, jó ideig nem láthatja a barátait. Se Mókust, se a többieket, egészen tavaszig.

– Az nagyon hosszú idő – suttogta szomorúan, és megállt egy pillanatra az avarhalom mellett. Aztán eszébe jutott valami: ha már úgyis ilyen sokáig nem találkoznak, illik előbb szépen elbúcsúzni mindenkitől.

Otthagyta hát egy időre a gyűjtögetést, és elindult körbejárni az erdőt. Elsőként Mókushoz tért be. – Azért jöttem, hogy elköszönjek – mondta neki. – Nemsokára elalszom, és csak tavasszal ébredek. – Mókus abbahagyta a diógörgetést, és Süni mellé ült. – Ne búsulj – mondta. – Én itt vigyázok az erdőre, amíg alszol. És amikor kizöldül a fű, az elsők között foglak felkeresni.

Onnan tovább ballagott, és megtalálta Nyuszit, aki éppen az odúja bejáratát tömte be száraz mohával. – Nyuszi, én most elköszönök – mondta Süni. – Hosszú télre megyek aludni. Nyuszi hosszú fülét Süni felé billentette, és megölelte. – Aludj csak nyugodtan – mondta. – Én idekint leszek, és minden hóesésnél gondolok rád, kis Süni. Amint elolvad a hó, az ajtódhoz szaladok.

Legvégül leszállt hozzá egy ág tetejéről Varjú, aki nem szokott télen elbújni. – Hallom, aludni készülsz – károgta kedvesen. – Ne félj, amíg te álmodsz, én fentről vigyázok mindenre: az erdőre, a barátaidra, és a te kis odúdra is. Amikor itt a tavasz, elsőként én kiáltom majd be hozzád, hogy: „Süni, ébredj, itt a nap!”

Ettől Süninek egyszerre lett könnyebb és melegebb a szíve. Már nem volt olyan ijesztő a hosszú alvás gondolata, hiszen tudta, hogy a barátai várni fogják, és gondolnak majd rá minden hideg napon.

Hazatért hát a gyökerek közé, és nekilátott az utolsó munkának. Puha avarba fúrta magát, levelet levél után húzott maga köré, míg egy meleg, zizegő kis fészek nem lett belőle. Kívül lassan hullani kezdett az első hó, de idebent, az avar ölelésében, Süni egészen otthon érezte magát.

Összegömbölyödött, orrát a hasa alá dugta, és lassan lecsukódott a szeme. – Jó éjszakát, erdő. Jó éjszakát, Mókus, Nyuszi, Varjú – suttogta még egyszer. Aztán mély, nyugodt álomba merült, és úgy aludt, mint aki tudja: ha felébred, minden barátja ott várja majd a napsütésben.