A mókus és az elgurult dió

Az erdő szélén, egy öreg tölgyfa odvában élt egyszer egy kis mókus, akit Pamacsnak hívtak. Pamacsnak a leggyönyörűbb vörös bundája volt az egész erdőben, és a legszórakozottabb feje is – mert Pamacs bizony mindent elfelejtett, amit két perccel korábban gondolt.

Ősszel, amikor a diófák lehullatták termésüket, Pamacs egész nap gyűjtött. Egyik diót a másik után szedte fel, és boldogan dudorászott közben: – Ezt idetenném, azt meg amoda, hogy legyen mit ennem, ha jön a tél!

Csakhogy Pamacs, amint elásott egy diót, már el is felejtette, hová tette. Az egyiket egy mohás kő alá dugta, aztán elszaladt egy pillangó után. A másikat egy vén fenyő gyökere mellé rejtette, aztán elbóbiskolt a napsütésben, és mire felébredt, már nem is emlékezett rá, hogy egyáltalán elásott valamit.

– Hova tettem? – kérdezgette magától minden áldott nap, a homlokát vakargatva. – Biztos vagyok benne, hogy elástam néhányat... de hová is?

Búbos bagoly, aki az öreg tölgy legmagasabb ágán lakott, csak nevetgélt a tolla alatt, ha meglátta, amint Pamacs körbe-körbe szaladgál a fűben. – Kis mókusom – szólt le hozzá egy alkonyaton –, te vagy a legfeledékenyebb teremtés, akivel valaha találkoztam.

– Tudom, tudom – sóhajtott Pamacs, és leült egy percre lélegzetet venni. – Félek, hogy mire itt a tél, egyetlen diót sem találok meg, és éhen maradok.

Búbos bagoly nagyot pislantott bölcs, kerek szemével. – Ne aggódj annyit, apróság. Az erdőben semmi sem vész el igazán, csak néha más formában kerül elő.

Pamacs nem egészen értette, mit akar ezzel mondani az öreg bagoly, de megnyugodott egy kicsit, és aznap este mégis békésen elaludt az odvában, hasán összekulcsolt mancsokkal.

Eljött a tél, fehér hóval takarta be az egész erdőt. Pamacs olykor kikapart egy-egy diót a hó alól – örült is nekik nagyon –, de a legtöbbet, amit elrejtett, sehogyan sem találta. Ilyenkor csak megvonta a vállát, és azt mondta: – Majd eszébe jut valakinek, ha nem is nekem.

Aztán egy reggel megérkezett a tavasz. A hó elolvadt, a nap melegebben sütött, és az erdő tele lett zöld, friss illattal. Pamacs kiszaladt az odvából, hogy megnézze, mi történt a világgal a hosszú tél alatt.

És akkor egészen elámult. Ott, ahol egykor a mohás kő állt, most egy apró, zöld hajtás bújt ki a földből. Amott, a vén fenyő gyökerénél is egy másik hajtás nyújtózkodott a nap felé. És arrébb megint egy, és megint egy – szinte mindenhol, ahol Pamacs egykor diót rejtett el, most kis facsemete sarjadt.

– Búbos bagoly! Búbos bagoly! – kiáltott fel izgatottan Pamacs. – Nézd, mi lett a diókból, amiket elvesztettem!

Az öreg bagoly lassan leszállt mellé egy ágra, és elégedetten csettintett a csőrével. – Látod, kis mókusom? Amit te elfelejtettél, azt a föld megjegyezte helyetted. Minden diódból, amit nem találtál meg, most egy új diófa lesz.

Pamacs körbenézett, és szíve egészen megtelt melegséggel. Nyár végére a kis hajtásokból vékony fácskák lettek, és az erdei madarak már azon vitatkoztak, melyikre építsék a fészküket. A nyuszik az árnyékukban pihentek, a többi mókus pedig irigykedve csodálta, milyen sok fiatal diófa nőtt ilyen rövid idő alatt.

– Talán – mondta lassan Pamacs, miközben egy zsenge levelet simogatott – nem is baj, ha az ember néha elfelejt valamit. Lehet, hogy éppen abból lesz a legszebb meglepetés.

Attól a naptól fogva Pamacs továbbra is gyűjtött és rejtegetett diót, ahogy minden mókushoz illik, és továbbra is elfelejtette, hová tette a felét. De többé nem búsult emiatt, mert tudta: amit ő elveszít, azt az erdő majd egyszer visszaadja, csak éppen falevelek és madárdal formájában. És ezzel a nyugodt, meleg gondolattal hajtotta álomra a fejét minden este, mélyen és békésen, ahogy egy jóllakott, boldog kis mókushoz illik.