A nyúl és a teknős

Élt egyszer az erdő szélén egy nyúl, aki olyan gyorsan futott, hogy a szél is alig érte utol. Reggeltől estig másról sem beszélt, csak a saját fürgeségéről, és minden állatot lenézett, aki nála lassabban mozgott. Legszívesebben a szomszédjában élő teknőst csúfolta, aki apró léptekkel, kimérten baktatott az ösvényen.

– Nézzenek oda, jön a világ leglassúbb állata! – kiáltotta a nyúl, valahányszor meglátta a teknőst. – Mire te egyet lépsz, én már háromszor körbefutom a rétet! A teknős ilyenkor csak hallgatott, és nyugodtan folytatta az útját, mintha meg sem hallotta volna a csúfolódást.

Egy napon azonban megelégelte a gúnyolódást, és csendesen ennyit mondott: – Ha ilyen biztos vagy a győzelemben, akkor fussunk versenyt. Meglátjuk, ki ér előbb a nagy tölgyfáig. A nyúl hangosan felnevetett, olyan jóízűen, hogy még a füle is meglibbent, és azonnal igent mondott, hiszen ilyen könnyű versenyt még életében nem nyert.

Az erdő állatai összegyűltek a rét szélén, hogy lássák a nagy futást, a róka pedig kiállt bírónak, hogy jelt adjon az indulásra. Amint a jel elhangzott, a nyúl egyetlen szempillantás alatt eltűnt a bozótosban, a teknős pedig lassú, egyenletes léptekkel indult el utána.

A nyúl hamarosan olyan messzire ért, hogy a teknősnek még a nyomát sem látta, ezért megállt pihenni egy árnyas fa alatt. „Ráérek – gondolta –, a teknős úgyis csak jóval később ér majd ide.” Kényelmesen elnyúlt a puha fűben, és mivel elfáradt a nagy futásban, hamarosan mély álomba szenderült.

A teknős eközben egyenletesen, meg nem állva haladt tovább, egyik lábát szépen a másik elé téve. Elhaladt az alvó nyúl mellett, meg sem lassítva a lépteit, majd tovább baktatott a tölgyfa irányába. A nap lassan lejjebb hajolt az égen, az erdő állatai pedig egyre izgatottabban figyelték az ösvényt.

A nyúl végre felébredt, nagyot nyújtózott, és hirtelen eszébe jutott a verseny. Amikor kirobbant a bozótból, és megpillantotta a tölgyfánál ünneplő állatokat, alig hitt a szemének: a teknős már ott állt a célnál. Futott, ahogy csak a lába bírta, de bármennyire is sietett, már késő volt.

Az állatok nagy örömmel ünnepelték a teknőst, aki szerényen csak ennyit mondott: – Nem baj, ha lassan haladsz, csak sose állj meg. A nyúl lehajtott fejjel hallgatta ezt, és attól a naptól kezdve sosem csúfolt ki senkit, aki nála lassabban járt.