Az aranytojást tojó tyúk

Élt egyszer egy kis falu szélén egy gazda a feleségével. Nem volt nagy a portájuk, de volt rajta egy öreg diófa, egy kerek kút, és egy kövér, barna tyúk. A tyúknak Hajnal volt a neve, mert mindig a nap első sugarával kelt.

Egy reggel Hajnal fészke fölött különös fény csillogott. A gazda odaballagott, belenézett, és földbe gyökerezett a lába. A szalma között egy tojás ragyogott, de nem fehér, hanem tiszta, súlyos arany.

– Asszony! – kiáltott a gazda. – Gyere csak, nézd meg, mit tojt a mi tyúkunk!

Az asszony kezébe vette a tojást, megforgatta, megcsillantotta a napfényben. – Ez bizony igazi arany – suttogta. – Vidd el a vásárba, hátha megveszi valaki!

El is vitte a gazda, és a vásárban egy ötvös szép pénzt adott érte. Hazafelé fütyörészett, vett egy zsák lisztet, egy csinos kendőt a feleségének, és egy jókora darab sajtot.

Másnap reggel Hajnal újra tojt egy aranytojást. Harmadnap is tojt egyet. Így ment ez, reggelről reggelre, és a gazdáék kamrája lassan megtelt finom és hasznos dolgokkal.

De minél több lett nekik, annál többet akartak. – Egy tojás naponta, ugyan mi az? – morgott a gazda. – Hiszen ennek a tyúknak a hasában egész aranybánya lehet! Ha egyszerre kivenném az összes aranyat, gazdagabbak lennénk, mint a földesúr.

– Igazad van – bólintott az asszony. – Minek várjunk, amikor mindent most is megkaphatunk?

Hajnal éppen a diófa alatt kapirgált, és semmit sem sejtett. A gazda gyorsan elé lépett, és felkapta, hogy megnézze, mi lakik benne.

A gazda alaposan megnézte, de nem látott semmi különöset. Éppen olyan volt, mint bármelyik másik tyúk, aranynak nyoma sem volt.

A gazda csak állt, és forgatta a tyúkot a kezében. Hajnal ijedten kotkodácsolt, aztán szomorúan elhallgatott.

Másnap reggel a fészekben nem csillogott semmi. Harmadnap sem. A gazda meg az asszony sokáig ültek a kút mellett, és nézték az üres szalmát.

– Bárcsak megvártuk volna a következő reggelt – sóhajtott a gazda. – Egy kis türelemmel még most is ragyogna a fészek.