A császár és a csalogány

Egyszer volt, hol nem volt, messze-messze keleten, ahol a legszebb porcelánt égetik, élt egy császár. A palotája olyan finom volt, hogy minden fala, minden padlója ragyogó porcelánból készült. Olyan törékeny volt, hogy az ember csak lábujjhegyen mert járni benne.

A palota kertjében a legritkább virágok nyíltak, és mindegyik apró ezüstharangot viselt. Ha a szél megrezzentette őket, csilingelni kezdtek, úgyhogy senki sem mehetett el mellettük anélkül, hogy fel ne figyelt volna rájuk. A kert pedig csak ment-ment, olyan messzire, hogy még a kertész sem tudta, hol a vége.

Ha valaki idáig is eljutott, egy sűrű erdőbe ért, magas fákkal és mély tavakkal. Az erdő a tengerig nyúlt, a fák alatt pedig egy kis csalogány lakott. Esténként olyan szépen énekelt, hogy a halász is abbahagyta a hálóvetést, és csak állt, és hallgatta.

– Istenem, de gyönyörű! – sóhajtott a halász. Aztán másnap megint elfoglalta magát a dolgával, és elfelejtette a dalt. De mikor újra eljött az este, és a madár újra énekelni kezdett, ismét ugyanezt mondta: – Istenem, de gyönyörű!

A világ minden tájáról érkeztek utazók a császár városába. Csodálták a palotát, csodálták a kertet, de mikor meghallották a csalogányt, mindannyian azt mondták: – Ez a legszebb mind közül!

Hazatérve elmesélték, amit láttak, és a tudósok könyveket írtak a városról, a palotáról és a kertről. De a csalogányt mindegyikük a könyve végére tette, mert úgy gondolták, a legszebbet a végére érdemes hagyni.

Egy nap a császár is kezébe vette az egyik könyvet. Olvasta a palotáról, a kertről, aztán egyszer csak ezt találta: „De a csalogány a legszebb mind közül.”

– Micsoda? – kérdezte a császár. – Csalogány? Hát nem is hallottam róla! Van ilyen madár az én országomban, a saját kertemben, és én nem tudok róla? Egy könyvből kell megtudnom!

Hívatta a főudvarmestert, aki olyan büszke volt, hogy csak akkor szólt valakihez, ha az legalább olyan magas rangú volt, mint ő. – Hozzátok elém a csalogányt még ma este! – parancsolta a császár. – Ha nem tudjátok, hol van, mindnyájan megbánjátok!

– Én sosem hallottam róla – mondta a főudvarmester. – De megkeressük. – Futott, szaladt az egész udvar, fel és le a lépcsőkön, de senki sem tudta, merre van a csalogány.

Végül a konyhában egy kislányra bukkantak, aki a szegény szakácsné lánya volt. – Csalogány? – mondta a kislány. – Jól ismerem! Esténként én viszem haza a konyhából a maradékot az édesanyámnak, aki a tengerparton lakik. Hazafelé megpihenek az erdőben, és ott hallom, ahogy énekel. Olyankor könnycseppek gyűlnek a szemembe, mintha anyám csókolná meg az arcomat.

– Kis szakácslány! – mondta a főudvarmester. – Ha elvezetsz a csalogányhoz, kapsz egy állást a konyhában, és megnézheted a császárt ebéd közben.

Elindult hát az egész udvar az erdőbe. Útközben egy tehén bőgött valahol. – Ó, ez az! – mondták az udvari urak. – Micsoda erő van egy ilyen kis állatban!

– Nem, az a tehén – nevetett a kislány. – Még messze vagyunk. – Aztán békák brekegtek a tóban. – Gyönyörű! – mondták az udvarmesterek. – Mintha templomi harangok szólnának!

– Nem, azok a békák – mondta a kislány. – De mindjárt ott leszünk.

Ekkor megszólalt a csalogány a fán. – Hallják, hallják! Ott ül! – kiáltotta a kislány, és rámutatott egy kicsi, szürke madárra az ágon.

– Lehetetlen! – mondta a főudvarmester. – Hát ennyire egyszerű? Biztosan megijedt a sok ragyogó, előkelő embertől, és elszürkült.

– Kis csalogányom! – kiáltott a kislány. – A császárunk szeretné, ha énekelnél neki! – Boldogan! – felelte a madár, és dalra fakadt.

– Olyan, mint az üvegcsengettyű! – mondta a főudvarmester. – Nézzék, hogy mozog a kis torka! Csodálom, hogy eddig sosem hallottuk. A császári udvarban nagy sikert fog aratni!

– Énekeljek még egyszer a császárnak? – kérdezte a csalogány, mert azt hitte, a császár is ott áll köztük.

– Édes kis csalogányom – mondta a főudvarmester –, megtiszteltetés, hogy meghívhatlak a ma esti ünnepségre a palotába, ahol elbűvölöd a császári felséget a dalaiddal.

– Az igazi dallam a zöld erdőben szól a legszebben – mondta a csalogány, de azért szívesen velük tartott, mert tudta, hogy a császár hallani szeretné az énekét.

A palotában mindent kifényeztek. A porcelán falak és padlók csillogtak a sok-sok arany lámpás fényében. A folyosókon a legszebb virágokat sorakoztatták, amelyek harangocskái csilingeltek a járkálók nyomán, úgyhogy az egész palota zengett.

A trónterem közepére aranyozott rudat állítottak a csalogánynak. Az egész udvar összegyűlt, a kis szakácslány pedig az ajtó mögött állhatott, mert megkapta a címet: udvari szakácslány.

Mindenki a legszebb ruháját viselte, és mindenki a kis szürke madarat nézte. A császár intett neki, hogy kezdhet.

A csalogány énekelt, és olyan szépen énekelt, hogy a császár szemében könnycsepp jelent meg, és végigfutott az arcán. Akkor a csalogány még szebben szólt, és a dala egyenesen a szívébe talált.

A császár nagyon örült. – Ajándékba adom az aranypapucsomat, hogy a nyakadban viseld! – mondta. De a csalogány megköszönte: – Nem kell. Elég jutalom nekem, hogy láttam könnyet a császár szemében. Egy császár könnye varázserejű kincs. Isten látja lelkemet, bőven megkaptam a jutalmamat.

Aztán újra énekelt, édes, boldog hangon, az udvarhölgyek pedig vizet vettek a szájukba, hogy ők is úgy gurgulázzanak, mikor valaki megszólítja őket. Azt hitték, így majd ők is csalogányok lesznek.

A csalogány ezután a palotában maradt. Saját kalitkát kapott, és naponta kétszer, éjszaka egyszer kiszabadulhatott. Mellé tizenkét szolgát adtak, akik selyemzsinegen tartották a lábát. Ez nem volt olyan nagy öröm.

Egy napon nagy csomag érkezett a császárnak, rajta a felirat: „A csalogány.” – Biztosan újabb könyv a híres madárról – mondta a császár. De nem könyv volt, hanem egy kis műalkotás, egy mesterséges csalogány, amely aranyból és ezüstből készült, gyémántok, rubinok és zafírok díszítették.

Ha felhúzták, el tudta énekelni az igazi madár egyik dalát, a farka pedig fel-le mozgott, és ezüsttel meg arannyal csillogott. A nyakán szalag lógott ezzel a felirattal: „A japán császár csalogánya szegényes a kínai császáréhoz képest.”

– Gyönyörű! – mondták mindannyian. A főudvarmester ezt kiáltotta: – Énekeljenek együtt! Milyen szép duett lesz!

Így hát együtt énekeltek, de nem sikerült jól, mert az igazi csalogány a maga módján énekelt, a művi pedig a kerekei szerint. – Nem az ő hibája – szólt a karmester. – Ő tökéletesen tartja az ütemet, az én iskolám szerint.

Akkor a műmadárnak egyedül kellett énekelnie. Ugyanolyan sikere volt, mint az igazinak, és sokkal szebb is volt a szemnek, mert úgy ragyogott, mint a karkötők és melltűk.

Harminchárom alkalommal elénekelte ugyanazt a dalt, és nem fáradt el. Az emberek szívesen hallgatták volna újra, de a császár úgy gondolta, hogy az élő csalogánynak is énekelnie kellene egy kicsit.

De hol volt? Senki sem vette észre, hogy kiszállt az ablakon, és visszarepült zöld erdejébe.

– Hát ez mi? – mondta a császár. A fényes udvari emberek felháborodva szidták a madarat: – Milyen hálátlan jószág! – Mi azért megmaradtunk a jobbik csalogánynál – mondták, és a műmadárnak még aznap este harmincnégyszer el kellett énekelnie ugyanazt a dalt, bár az emberek még mindig nem tanulták meg, mert nagyon nehéz volt.

A karmester magasztalta a műmadarat, és azt állította, hogy az igazinál sokkal különb. – Mert látják, uraim és felség, az igazi csalogánynál sosem lehet tudni, mit fog énekelni. A műmadárnál mindent előre tudunk. Fel lehet nyitni, meg lehet nézni a kerekeit.

– Pontosan így gondoljuk mi is! – mondták mind. A karmester engedélyt kapott, hogy vasárnap megmutassa a madarat a népnek. A császár is megparancsolta, hogy hallgassák meg a madarat. A nép hallgatta, és el volt ragadtatva, mintha teát ittak volna, ami kínai szokás.

Csak a szegény halász, aki az igazi csalogányt hallotta, mondta: – Egész szépen szól, és hasonlít is, de valami hiányzik belőle, nem tudom, mi.

Az igazi csalogányt pedig kiűzték az országból. A műmadár a császár ágya mellett, egy selyempárnán kapott helyet. Körülötte hevert a sok ajándék, arany és drágakő. A címe ez lett: Felséges Éjjeli Asztali Énekes, az első a bal oldalon, mert a császár szerint a bal oldal a szív oldala.

Telt-múlt az idő, egy egész év is eltelt. A császár, az udvar és az egész nép kívülről tudta a műmadár minden kis hangját. Éppen ezért szerették annyira: együtt dúdolhatták vele. Még az utcagyerekek is énekelték: „Zi-zi-zi! Kluk-kluk-kluk!” A császár is énekelte.

De egy este, amikor a műmadár a legszebben énekelt, és a császár az ágyában hallgatta, valami hirtelen belecsattant a madárba. Zzzzzz! Minden kerék megpörgött, és a zene elhallgatott.

A császár kiugrott az ágyból, és orvosáért kiáltott. De mit tudott tenni az orvos? Aztán órásért küldtek. Sok-sok beszéd és vizsgálgatás után az órás úgy-ahogy összeragasztotta a madarat. De azt mondta, hogy ritkán szabad használni, mert a csapok kopottak, és újat nem lehet beletenni.

Nagy szomorúság lett ebből! Csak évente egyszer mertek megszólaltatni a műmadarat. Ez is megerőltetés volt. A karmester kis beszédet mondott, tele nehéz szavakkal, és azt állította, hogy a madár éppoly jó, mint régen. Így is lett, ahogy ő mondta.

Eltelt öt év, és nagy bánat szállt az országra. A nép nagyon szerette a császárát, de a császár megbetegedett, és azt mondták, nem fog felépülni. Már új császárt is választottak.

A császár hideg, sápadt arccal feküdt nagy, pompás ágyában. Az egész udvar azt hitte, hogy már nincs közöttük. Mindenki ment, hogy az új uralkodónak tisztelegjen. A szobalányok pletykálkodni gyűltek össze, a komornyikok teát ittak.

A termekben és folyosókon sötét posztót terítettek a padlóra, hogy ne lehessen lépteket hallani. Csönd volt, nagy csönd. De a császár még nem halt meg. Merev és sápadt volt az ágyában, a hosszú bársony függönyök és a súlyos aranyrojtok között.

Egy ablak magasan nyitva állt, és a hold besütött a császárra és a műmadárra.

A szegény császár alig kapott levegőt. Olyan volt, mintha valami ülne a mellkasán. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a Halál ül rajta. A Halál a fejére tette a császár aranykoronáját, az egyik kezében a császár aranykardját, a másikban pompás zászlaját tartotta.

Körös-körül, a függönyök redői közül különös arcok kémleltek ki. Az egyik csúnya volt és rémítő, a másik szelíd és kedves. Azok voltak a császár jó és rossz tettei, és most mind őt nézték, mikor a Halál ott ült a szívén.

– Emlékszel erre? – suttogta az egyik. – Emlékszel arra? – szólt a másik. És sokat mondtak neki, úgyhogy a homlokán kiütött a verejték.

– Ezt sosem tudtam! – mondta a császár. – Zene, zene! A nagy kínai dobot ide! – kiáltotta. – Hogy ne halljam, amit mondanak!

De az arcok csak mondták tovább, a Halál pedig bólogatott, mint a kínaiak szokták, minden szóra.

– Zene, zene! – kiáltott a császár. – Te drága kis aranymadár, énekelj, énekelj! Aranyat és drágakövet adtam neked, a saját aranypapucsomat a nyakadba akasztottam! Énekelj már, énekelj!

De a madár néma maradt. Nem volt, aki felhúzza, így nem tudott énekelni. A Halál pedig csak nézte a császárt nagy, sötét szemeivel, és a szoba nagyon-nagyon csendes volt.

Akkor egyszer csak az ablak felől hangzott fel a legszebb ének. Az ablakban ott ült a kis élő csalogány. Hallotta a császár bánatát, ezért eljött, hogy reményt és vigaszt énekeljen neki.

Ahogy énekelt, a szörnyű alakok egyre halványabbak lettek, a császár ereiben egyre gyorsabban áramlott a vér, és még a Halál is hallgatta, és azt mondta: – Énekelj tovább, kis csalogány, énekelj!

– Megteszem – felelte a csalogány –, ha odaadod az aranykardot, a pompás zászlót és a császári koronát.

A Halál minden dalért egy-egy kincset adott vissza, a csalogány pedig énekelt. Énekelt a csendes temetőről, ahol fehér rózsák nyílnak, ahol az orgona illatozik, és ahol a friss fű a gyászolók könnyeitől zöld.

Ekkor a Halál vágyat érzett a kertje után, és hideg fehér ködként kiszállt az ablakon.

– Köszönöm, köszönöm! – mondta a császár. – Mennyei kis madár, ismerlek én! Elüldöztelek az országomból, mégis elűztél az ágyamról a gonosz látomásokat, és a Halált is elzavartad a szívemről! Hogyan háláljam meg neked?

– Már megháláltad – mondta a csalogány. – Az első alkalommal, amikor énekeltem, könnyet láttam a szemedben, és azt sosem felejtem el. Az ilyen drágakő a dalnok szívének való. De most aludj, és gyógyulj meg! Én majd énekelek neked.

És énekelt, a császár pedig édes álomba merült. Gyógyító, enyhe alvás volt ez. Mikor felébredt, erősen és egészségesen, a nap besütött az ablakán.

Egyetlen szolgája sem jött vissza, mert azt hitték, meghalt. De a csalogány még mindig ott énekelt.

– Mindig velem maradsz! – mondta a császár. – Csak akkor énekelsz, mikor kedved tartja, a műmadarat pedig ezer darabra töröm.

– Ne tedd – mondta a csalogány. – Ő is jót tett, ahogy tudott. Tartsd meg! Én nem tudok a palotában fészket rakni. Hagyd, hogy akkor jöjjek, amikor kedvem tartja. Esténként odaülök az ablakodhoz, és énekelek neked, hogy boldog legyél, és elgondolkozz. Elmondom neked a boldogokról és a szenvedőkről, a jóról és a rosszról, ami körülötted rejtve marad. A kis énekesmadár messze eljut: a szegény halászhoz, a parasztkunyhóba, mindenkihez, aki messze van tőled és az udvartól. Jobban szeretem a szívedet, mint a koronádat. És mégis olyan illata van a koronának, mintha szent volna. Eljövök, és énekelek neked. De egyet ígérj meg!

– Bármit! – mondta a császár. Fel is állt, császári köntösben, és a súlyos aranykardot a szívére szorította.

– Egyetlenegyet kérek: ne mondd meg senkinek, hogy van egy kis madarad, aki mindent elmesél neked. Így lesz a legjobb.

Azzal elrepült. A szolgák beléptek, hogy halott urukat lássák. Ott álltak megdermedve, a császár pedig azt mondta nekik: – Jó reggelt!