A halász és a felesége

Élt egyszer egy szegény halász a feleségével egy roskatag kis kunyhóban, egészen a tenger partján. A kunyhó inkább hasonlított egy öreg hordóra, mint igazi házra, de nekik ez volt az otthonuk. A halász minden áldott nap kiment a csónakjával a vízre, és horgászott, hátha aznap is akad valami a vacsorához.

Egy csendes, napsütéses reggelen a horog hirtelen nagyot rándult a kezében. Örömmel húzta be a zsinórt, ám amikor a víz fölé emelte a zsákmányát, egy hatalmas lepényhalat pillantott meg – és a hal emberi hangon szólalt meg hozzá.

– Kérlek, halász, engedj vissza a vízbe! – mondta a hal. – Nem vagyok közönséges hal, hanem elvarázsolt királyfi. Ha megölsz, semmi hasznod nem lesz belőle, hiszen úgysem ízlenék neked.

A halásznak jó szíve volt, és nem akart kárt tenni benne, hiába csodálkozott azon, hogy a hal beszélni tud. – Ne félj, visszaengedlek – mondta, és óvatosan a hullámok közé eresztette. A hal egy szempillantás alatt eltűnt a mélyben, a halász pedig üres kézzel indult haza.

Otthon elmesélte a feleségének, mi történt vele a tengeren. – Hát semmit sem kértél tőle cserébe? – csattant fel az asszony. – Egy varázslatos hal biztosan teljesítette volna a kívánságodat! Menj vissza azonnal, és kérj tőle egy szép kis házat, mert torkig vagyok már ezzel a rozzant kunyhóval!

A halász nem szívesen indult vissza, de a felesége addig unszolta, míg engedett. Kiállt a partra, és odakiáltotta a tengernek: „Hallgass rám, ó, tenger halja, nem hagy nyugton a feleségem, kéréssel küldött ma hozzád, mert nem az, amit szeretne.”

A tenger ekkor még sima volt és zöldes, és a hal szó nélkül felbukkant a habok közül. Amikor meghallotta a kérést, csendesen mosolygott. – Menj csak haza, halász, a feleséged kívánsága már teljesült is. Otthon a halász egy takaros kis házikót talált a kunyhó helyén, virágos kerttel és tyúkokkal az udvaron.

Néhány nap múlva azonban az asszony megint elégedetlenkedni kezdett. – Ez a ház túl szűk, és a kert is kicsi – mondta. – Menj vissza a halhoz, és kérj tőle egy nagy kőkastélyt! A halász sóhajtva indult a partra, a tenger vize pedig már nem volt olyan sima, mint először, kékesszürke hullámok fodrozódtak rajta.

Elmondta a jól ismert versikét, és a hal ismét felbukkant. Amikor meghallotta az újabb kívánságot, csak ennyit mondott: – Menj haza, már meg is van. A halász otthon egy pompás kastélyt talált, márványlépcsőkkel, aranyozott termekkel és szolgákkal, akik az asszony minden szavát lesték.

Az asszony egy darabig elégedett volt, de csak egy darabig. „Miért csak kastélyban éljek, ha király is lehetnék?” – gondolta, és rögtön a halászért küldött. – Menj a halhoz, és mondd meg neki, hogy király szeretnék lenni!

A halász most már félve indult a tengerhez, mert a víz sötétlila színben örvénylett, és a hullámok tajtékozva csapódtak a partnak. Remegő hangon mondta el a versikét, és amikor a hal felbukkant, elsuttogta neki az asszony kívánságát is. – Menj haza – felelte a hal –, már királynő is. Otthon a halász egy egész királyságot talált, katonákkal, udvaroncokkal, és a feleségét egy aranytrónuson ülve, fején koronával.

Ám hiába lett királynő, hamarosan ezt is kevesellte. „Egy király fölött ott áll a császár – gondolta –, én pedig császárné akarok lenni!” Küldte is szaporán vissza a halászt a tengerhez.

A víz ezúttal már szürkén tornyosult, sűrű, sötét felhők gyülekeztek fölötte, messziről pedig mennydörgés hallatszott. A halász alig merte elmondani a kérést, de a hal türelmesen meghallgatta. – Menj haza – mondta –, már az is meglett. Otthon most császári palota várta, arannyal borított falakkal, és az asszony bíborpalástban trónolt a legnagyobb teremben.

Az asszony azonban ekkor sem nyugodott meg, sőt egyre nyugtalanabb lett. Egy éjjel, amikor nem jött álom a szemére, azon törte a fejét, mi lehetne még nagyobb egy császárságnál. Reggel aztán kijelentette: – Pápa akarok lenni, mindenki fölött álljak, aki csak imádkozik!

A halász erre már könyörgőre fogta: – Kedvesem, gondold meg, hova vezet ez! De az asszony hallani sem akart ellenvetésről, így a halász megint elindult a tenger felé. Az ég koromfekete volt, a szél tépte a fákat, és a hullámok akkorára nőttek, mint a dombok.

Reszkető hangon mondta el a versikét, és amikor a hal megjelent, alig bírta kimondani az újabb, nagy kívánságot. – Menj csak haza – felelte a hal nyugodtan –, ez is teljesült. Otthon a halász egy hatalmas templomot talált, ahol az asszony különleges, drágakövekkel díszített süvegben ült egy magas trónuson, és mindenki fejet hajtott előtte.

Azt gondolhatnánk, ennél már nincs feljebb, de az asszony egy éjjel felébredt, és kinézett az ablakon. Látta, ahogy a nap felkel, és ahogy utána a hold lép az égre, és irigység fogta el mindkettőjük miatt. – Ha én irányíthatnám a napot és a holdat – suttogta –, akkor lennék csak igazán mindenek fölött!

Reggel azonnal a halászért küldött, és közölte vele az utolsó, legnagyobb kívánságát. A halász ezúttal már érezte, hogy ez több lesz annál, amit bármelyik hal megadhat, de az asszony hajthatatlan maradt, így mégis elindult. Vad, fekete vihar tombolt a tengeren, a hullámok az égig csaptak, és a szél úgy üvöltött, mintha maga a tenger kiáltana.

A halász alig tudott talpon maradni, mégis elmondta a versikét, ahogy tudta, és elsuttogta az asszony utolsó kívánságát is. A hal ezúttal nem mosolygott, és nem is várt a válasszal. – Menj csak haza – mondta csendesen –, ott találod a feleségedet, ahol régen volt.

A halász hazafelé menet észrevette, hogy a kastélynak, a palotának, a templomnak nyoma sincs többé. A régi, roskatag kis kunyhó állt a helyükön, ugyanúgy, mint a mese elején, és a küszöbön ott ült a felesége. Attól a naptól fogva megint ott éltek együtt, szerényen és békében, és az asszony lassanként megtanulta, hogy a boldogsághoz nem kell mindig többet és többet kívánni.