A suszter és a manók

Élt egyszer egy szegény suszter a feleségével egy kis házban, a falu szélén. Dolgos kezű ember volt, egész nap a bőrt szabta és varrta, mégis egyre fogyott a pénzük, mígnem egy este már csak egyetlen darab bőr maradt a műhelyben. Éppen csak egy pár cipőre való.

– Ebből az utolsó darabból még ma este kiszabom a holnapi cipőt – mondta a suszter a feleségének –, reggel aztán összevarrom, és talán vevőt is találok rá. Gondosan kirajzolta a talpat és a szárat, szép egyenes vonalakkal, majd elfáradva lefeküdt, hogy kipihenje magát a másnapi munkához.

Amikor reggel felkelt és bement a műhelybe, a szeme is elkerekedett a csodálkozástól. Az asztalon ott állt egy pár kész cipő – nem is akármilyen, hanem olyan szép, olyan gondosan összeöltött munka, amilyet ő maga egész életében nem tudott volna elkészíteni. Minden öltés egyenes volt, minden varrás sima, mintha a legügyesebb mester dolgozott volna rajta egész éjszaka.

Még aznap betért a boltba egy jómódú vándor, meglátta a cipőt, felpróbálta, és annyira megtetszett neki, hogy dupla árat fizetett érte. A suszter ebből a pénzből mindjárt két pár cipőre való bőrt vásárolt, és este megint kiszabta, ahogy előző nap.

Másnap reggel ismét ugyanaz történt: két pár gyönyörű cipő várta az asztalon, mintha tündérek kezéből került volna ki. És ez így ment tovább, éjszakáról éjszakára – a suszter esténként kiszabta a bőrt, reggelre pedig mindig kész cipőket talált. Egyre több vevő járt hozzá, egyre jobban ment a boltja, és lassan a szegénységnek is nyoma veszett a házukból.

Egyik este a felesége odahajolt hozzá, és halkan megkérdezte: – Nem szeretnéd megtudni, ki segít nekünk minden éjjel? Üljünk ma este a sarokba, oltsuk el a gyertyát, és lessük meg, mi történik, amíg alszunk. A suszternek is nagyon kíváncsi volt már erre, hát egyetértett.

Aznap este a szoba sarkába bújtak egy nagy szekrény mögé, és onnan figyelték a kiterített bőrt az asztalon. Éjfélkor, amikor a falu már régen aludt, halkan kinyílt az ajtó, és két apró emberke surrant be rajta – nem nagyobbak egy tenyérnél –, a suszter meg a felesége alig mert lélegezni a csodálkozástól.

A két kis manó egyenesen az asztalhoz szaladt, felkapaszkodott rá, és nyomban munkához látott. Apró ujjaik olyan gyorsan mozogtak, hogy szinte nem is lehetett követni őket: fogták a fonalat, a tűt, a kalapácskát, és percek alatt kiszabták, összevarrták, kicsinosították a bőrt. A suszter és felesége ekkor vette csak észre, hogy a két kis vendégnek egyetlen ruhadarabja sincsen – meztelenül dolgoztak a hideg műhelyben, pedig kint már csípős volt az éjszakai levegő.

Amikor elkészültek, a két manó gondosan egymás mellé állította a kész cipőket, aztán olyan fürgén, ahogy jöttek, úgy el is tűntek az ajtó résén, mielőtt a suszterék akár egy szót is szólhattak volna hozzájuk.

– Szegény kis emberkék – suttogta a felesége másnap reggel –, egész éjjel értünk dolgoznak, mi pedig még egy inget sem adtunk nekik, hogy melegen tartsa őket. Varrjunk nekik ruhát! Neked kis kabátkát és nadrágot szabok, kapnak sapkát is, cipőt is – hadd lássák, hogy hálásak vagyunk. A suszter szívesen ráállt a tervre, hiszen ő is megszerette már a két szorgos kis segítőt.

Egész nap dolgoztak hát ők is: a felesége szabta és varrta az apró ingecskéket, nadrágocskákat, kabátkákat, sapkácskákat, a suszter pedig két icipici cipőt készített a manóknak, ugyanolyan gondos öltésekkel, amilyeneket ő tőlük kapott minden éjjel.

Amikor beesteledett, nem bőrt terítettek az asztalra, hanem az apró ruhácskákat és a két pici cipőt rakták szép sorba, majd megint elbújtak a szekrény mögé, hogy lássák, mi történik.

Éjfélkor megint megnyikordult az ajtó, és beszaladt a két manó, egyenesen az asztalhoz, ahogy máskor is szoktak. De ezúttal nem bőrt találtak, hanem a csöppnyi ruhákat. Először csak álltak és bámultak, aztán egymásra kacsintottak, és nagy sebesen magukra kapkodták a ruhácskákat, a kabátkát, a sapkát, végül a cipőt is felhúzták apró lábukra.

Amikor mindkettő felöltözött, egymás kezét megfogva táncra perdültek az asztal tetején, körbe-körbe forogtak, és vidáman énekelgettek: – Milyen szépek, milyen csinosak vagyunk immár, nem varrunk mi többé cipőt, sem nappal, sem éjszaka! Táncoltak, ugráltak, nevettek örömükben, majd egyenesen kiszaladtak az ajtón, ki az udvarra, s többé nem is látta őket senki.

A suszter és a felesége ott állt a szekrény mögött, és boldogan mosolyogtak, bár egy kicsit el is szomorodtak, hogy a két kis segítőjük elment. De attól a naptól fogva a suszternek soha többé nem fogyott ki a szerencséje: ügyes keze és jó híre egyre több vevőt hozott a boltjába, és attól kezdve mindig is jól éltek, egészen az öregségükig.