Az aranylúd

Volt egyszer egy ember, akinek három fia volt. A legkisebbet mindenki együgyűnek hívta, ki is nevették, ahányszor csak szóba került. Pedig jó szíve volt, és ennél több nem is kell az élethez.

Egy reggel a legidősebb fiú fejszét vett a vállára, és elindult az erdőbe fát vágni. Az anyja jó kövér lepényt meg egy kulacs bort tett a tarisznyájába, hogy ne éhezzen, ne szomjazzon. Az erdő szélén egy apró, ősz hajú emberke állt az úton. Szépen köszönt neki, aztán így szólt: – Adj nekem egy falatot a lepényedből, és egy kortyot a borodból! Nagyon éhes vagyok.

– Hogyisne! – felelte a legidősebb fiú. – Ha neked adom, nekem nem marad. Takarodj az utamból! – Otthagyta az emberkét, és ment tovább. Alighogy nekilátott az első fának, megcsúszott a fejsze, és megsértette a karját. Hazakullogott, az anyja pedig kötést tett a sebére.

Másnap a középső fiú indult az erdőbe. Az anyja neki is lepényt meg bort csomagolt. Az ősz emberke most is ott állt az úton, és most is egy falatot kért meg egy kortyot. A középső fiú felvetette az orrát: – Ha neked adom, nekem kevesebb jut. Menj a dolgodra! – Alighogy lecsapott az első fára, a fejsze visszapattant, és megütötte a lábát. Sántikálva fordult haza, az anyja pedig sokáig ápolgatta.

Harmadnap az együgyű fiú szólt az apjának: – Édesapám, hadd menjek én is fát vágni! – Hagyd csak – mondta az apja –, a bátyáid is megjárták, te meg semmihez sem értesz. – De a fiú addig kérlelte, míg végül az apja legyintett: – No, menj, ha olyan nagyon akarod, majd megtanulod a magad kárán.

Az anyja nem sütött neki friss lepényt, csak egy hamuban sült kenyérkét adott, mellé egy üveg savanyú sört. A fiú elindult, és az erdő szélén ott állt az ősz emberke. – Adj nekem egy falatot a kenyeredből meg egy kortyot az italodból! – kérte. – Nagyon éhes vagyok, és szomjas is.

– Csak hamuban sült kenyerem van, és savanyú söröm – mondta az együgyű. – Ha neked megteszi, üljünk le, és együnk. – Leültek hát egy tuskóra, és amikor a fiú kibontotta a kenyeret, az nem hamuban sült volt, hanem illatos, friss lepény! A savanyú sörből pedig a legfinomabb bor lett. Jóllaktak mind a ketten.

Az emberke megtörölte a száját, és így szólt: – Jó szívű vagy, és szívesen osztozol, ezért szerencsét adok neked. Látod ott azt a vén fát? Vágd ki, és a gyökerei között találsz valamit. – Azzal eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Az együgyű kivágta a fát. Hát ahogy kidőlt, a gyökerei között ült egy lúd, és a tolla színaranyból volt! A fiú óvatosan a karjába vette, és úgy döntött, elviszi magával a világba, hadd lássa mindenki.

Estére egy fogadóhoz ért, és szállást kért. A fogadósnak három lánya volt, és mind a három le nem vette a szemét a csillogó ludról. – Ó, de szép! – sóhajtott a legidősebb. – Szeretnék egy aranytollat! – Majd csak lesz alkalom – gondolta, és amikor a fiú kiment, hogy kezet mosson, odalopakodott, és megfogta a lúd szárnyát. Hát a keze odaragadt, és nem tudta elhúzni!

Jött a második lány is. – Ugyan, nővérem, ne csak te kapj belőle! – szólt, és megragadta a nővére ruháját. Ő is odaragadt. Aztán jött a harmadik, az is megfogta a másodikat, és ő is hozzátapadt a többiekhez. Úgy álltak ott hárman egymásba csimpaszkodva, nem is tudtak mit tenni.

Reggel az együgyű fiú fogta a ludat, a hóna alá csapta, és mit sem sejtve útnak indult. A három lány kénytelen volt szaladni utána, akár akarta, akár nem. Útközben egy mezőn találkoztak a falu papjával, aki megszólalt: – Szégyelljétek magatokat, lányok, hogy futkároztok egy legény után a mezőn! – Azzal megfogta a legkisebb lány kezét, hogy megállítsa. Hát odaragadt ő is, és szaladhatott a többiekkel.

Nemsokára jött a harangozó. Látta a papját, ahogy szalad, és csodálkozva kiáltott: – Tisztelendő uram, hová siet? Ne felejtse el, hogy ma még keresztelő lesz! – Megfogta a pap köpenyét, és ő is hozzátapadt. Utánuk két földműves jött kapával a vállán, azok is segíteni akartak, de ők is ottragadtak. Így vonult az együgyű fiú a ludával, mögötte hét ember futott sorban, kapkodva a lábát.

A fiú így ért el egy nagy városba. Annak a városnak a királyának volt egy lánya, aki olyan komoly és szomorú volt, hogy soha, senki nem látta nevetni. A király kihirdette: aki megnevetteti a lányát, az feleségül veheti. Sokan próbálkoztak már tréfával, bohóckodással, de a királylány még csak el sem mosolyodott.

Az együgyű fiú éppen akkor ért oda a ludával, amikor a királylány kinézett az ablakon. Meglátta, ahogy a szegény fiú elvonul, mögötte a három lány, a pap, a harangozó és a két földműves, mind egymásba kapaszkodva, kapkodva a lábukat, hol jobbra, hol balra billegve. A királylány elnevette magát. Nevetett, nevetett, alig tudott magához térni.

Az együgyű fiú megállt a palota előtt, és megkérte a királylány kezét. A királynak azonban nem tetszett, hogy egy szegény parasztfiú legyen a veje, ezért mindenféle ürüggyel kitért. – Előbb hozz nekem egy embert, aki egy egész pincényi bort meg tud inni! – mondta.

A fiú elszomorodott, és visszament az erdőbe, a kivágott fa tuskójához. Ott ült egy ember, nagyon szomorú arccal. – Mi bánt? – kérdezte az együgyű. – Szomjas vagyok, és semmivel sem tudom oltani – felelte az ember. – Egy hordó bor csak egy csepp nekem. – Akkor jöjj velem! – mondta a fiú. – Majd teleiszol a királyi pincében. – Az ember bement, és az utolsó cseppig kiitta a pincét.

A fiú másodszor is a királyhoz ment, de az most is kitért: – Hozz nekem valakit, aki egy hegynyi kenyeret meg tud enni! – Az együgyű elindult, és az erdőben egy másik embert talált, aki a hasát fogta. – Mindig éhes vagyok – panaszkodta. – Egy egész sütőkemencényi kenyér is csak egy falat. – Gyere velem! – mondta a fiú. – Itt lesz neked bőven. – Az ember megette az egész kenyérhegyet, még a morzsákat is.

A király harmadszor is akadékoskodott: – Akkor hozz nekem egy hajót, amely szárazföldön is, vízen is megy! – A fiú megint bánatosan indult az erdőbe. Ott várta őt az ősz emberke, akivel egykor megosztotta a kenyerét. – Én itattam és etettem meg az embereket – mondta mosolyogva –, mert te is jó voltál hozzám. Most megkapod a hajót is. – És bizony ott állt egy hajó, amely akár a vízen úszott, akár a száraz mezőn siklott.

Most már nem volt mit tenni, a király kénytelen volt odaadni a lányát. Megülték a lakodalmat, és a királylány meg az együgyű fiú boldogan éltek. Mikor az öreg király megöregedett, a fiú lépett a helyébe, és sokáig, igazságosan uralkodott.