A vadhattyúk

Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi országban élt egy király, akinek tizenegy fia és egy kislánya született. A fiúk csillagot viseltek a mellükön, karddal jártak az oldalukon, és olyan vidáman zsivajogtak a palotában, hogy a falak is mosolyogtak. A kislányt Elizának hívták, ő volt a legkisebb, és mindannyian nagyon szerették.

Az édesanyjuk azonban korán meghalt, és a király új feleséget hozott a házhoz. Az új királyné nem volt jó szívű asszony. Alig telt el néhány nap, már rossz szemmel nézte a tizenegy herceget, Elizát pedig elküldte a palotából egy távoli parasztházba.

Egy reggel aztán a királyné a fiúk elé állt, és elmondott egy varázsigét: – Repüljetek, amerre látnak a szemetek, nagy, néma madarak! – mondta. A tizenegy herceg ekkor vadhattyúvá változott, és kiröppent az ablakon, el az erdők fölött, a tenger felé.

Eliza szomorúan nőtt fel a parasztházban. Amikor tizenöt éves lett, hazament a palotába, de a királyné haragosan fogadta, és az apja is alig ismert rá. Eliza ezért útnak indult, hogy megkeresse a testvéreit. Ment az erdőn át, a fák alatt, és este egy mohaágyon aludt el.

Másnap egy öreg nénivel találkozott, aki bogyót adott neki, és azt mondta: – Tizenegy hattyút láttam a folyón, aranykoronával a fejükön. – Eliza követte a folyót egészen a tengerpartig, és ott, naplementekor, tizenegy fehér hattyú ereszkedett le a vízre. Alighogy a nap lebukott, a tollruha lehullt róluk, és ott álltak előtte a testvérei, fiúként, emberként.

Nagy volt az öröm! Összeölelkeztek, nevettek és sírtak is egyszerre. – Nappal hattyúk vagyunk – mondta a legidősebb –, éjjel viszont emberek lehetünk. Egy sziklán alszunk a tenger túlsó partján, de most téged is magunkkal viszünk.

Egész éjjel hálót fontak sásból és fűzvesszőből, aztán a hattyúk a csőrükkel megfogták a hálót, és Elizával együtt a magasba emelkedtek. Szállt a háló a felhők alatt, a hullámok fölött. Eliza közben azt álmodta, hogy egy jó tündér lépett hozzá. – Van egy mód, hogy megments őket – súgta a tündér. – Szedj csalánt a templomkertben, fond fonállá, és köss belőle tizenegy ingecskét. De amíg dolgozol, egy szót sem szólhatsz, különben a testvéreid soha nem lesznek újra emberek.

Eliza másnap hozzáfogott. A csalán csípte a kezét, hólyagosra égette az ujjait, de ő szó nélkül, csendben fonta tovább a fonalat. Egy napon vadászkürtök zaja verte fel az erdőt. A fiatal király, aki arra járt, meglátta a lányt, és megkedvelte. Hazavitte a palotába, és hiába kérdezgette, Eliza nem válaszolt, csak ránézett a nagy, szomorú szemmel. A király mégis megszerette, és feleségül vette.

Eliza a palotában is dolgozott a csalánnal, éjszakánként titokban, és az ingek lassan elkészültek. Már csak az utolsó hiányzott. A király udvari papja azonban gyanút fogott, és rosszat suttogott a lányról. A király nem akart hinni neki, de sokan morogni kezdtek, és úgy tűnt, Eliza bajban van.

Elérkezett a nap, amikor Elizának el kellett hagynia a palotát. Ölében ott feküdt a tizenegy csaláning, az utolsón már csak egy ujjrész hiányzott. A kocsi zörögve indult. Ekkor tizenegy vadhattyú suhant le az égből, és körülrepülte a kocsit. Eliza gyorsan rájuk terítette az ingeket.

Abban a pillanatban a hattyúk tollruhája lehullt, és tizenegy daliás herceg állt Eliza előtt. Csak a legkisebbnek maradt egy hattyúszárnya a karja helyén, mert az utolsó ingecske ujja hiányzott. – Most már szólhatok! – kiáltotta Eliza. – Ártatlan vagyok, nézzétek, itt vannak a testvéreim!

Mindenki megértette az igazságot. A király megölelte a feleségét, a gonosz papot elűzték, a boszorkány királynét pedig soha többé nem látta senki. A tizenegy herceg boldogan ünnepelt, a hattyúk pedig dalolva keringtek a palota fölött. Eliza hűsége és kitartása megmentette a családját, és attól fogva mindenki békében, szeretetben élt.