Aranyhaj

Élt egyszer, valahol egy nagy erdő szélén, egy asszony és egy férfi, akik nagyon vágytak egy gyermekre. Évek teltek, és a kis házuk ablakában mindig csak ketten könyököltek ki esténként, hármasban álmodva egy még üres bölcsőről. Aztán egy tavaszi reggelen az asszony halkan elmosolyodott, és a férjének súgta, hogy végre gyermeket várnak. Attól a naptól kezdve a házban minden nevetésbe és izgatott készülődésbe fordult.

A házuk kertje egy magas kőfallal volt határos, a fal túloldalán pedig egy titokzatos kert terült el, amelyet mindenki csak „a varázslónő kertjének” hívott, és senki nem mert oda betenni a lábát. Ebben a kertben nőtt egy különös növény, aranyszínű, fénylő levelű saláta, amely úgy csillogott a napfényben, mintha csupa napsugárból fonták volna. Ahogy teltek a hetek, az asszonynak egyre jobban megkívánta ezt az aranysalátát, és hamarosan már mást enni sem tudott, sápadt lett és erőtlen, mintha a kívánsága lassan felemésztené.

A férj nem bírta nézni felesége szenvedését, így egy éjjel, mikor mindenki aludt, átmászott a magas falon a titkos kertbe. Reszkető kézzel tépett néhány szál aranysalátát, majd sietve hazaosont vele. Az asszony mohón megette, és órákra megkönnyebbült, ám másnapra a vágy még erősebben tért vissza, ezért a férfinak újra neki kellett vágnia az útnak.

Másodszorra azonban, amint leszakította a fényes leveleket, egy hang szólalt meg mögötte a sötétben: – Hogy merészelsz lopni a kertemből? A varázslónő állt ott, szigorú tekintettel, de a férfi rémülten mesélni kezdett a feleségéről, aki éhezik, és talán bele is betegszik, ha nem kaphat a különös salátából. A varázslónő elgondolkodott, majd azt mondta, hogy annyi aranysalátát vihet, amennyit csak akar, cserébe viszont a születendő gyermeket neki kell adniuk. A férfi, félve felesége életéért, remegve beleegyezett, remélve, hogy talán a varázslónő majd megfeledkezik az ígéretről.

Nem feledkezett meg. Amikor a kislány megszületett, csodálatos, arany fürtökkel a fején, a varázslónő megjelent a házban, gyengéden karjába vette az újszülöttet, és Aranyhajnak nevezte el. A szülők könnyes szemmel búcsúztak tőle, de a varázslónő megígérte, hogy szeretettel neveli fel a lányt, és a maga módján ezt is tette: dallal, mesékkel, meleg vacsorákkal vette körül, csak éppen sosem engedte ki a kertje magas falai közül.

Amikor Aranyhaj tizenkét esztendős lett, és a haja már térdig ért, csillogó és sűrű, mint a frissen fonott arany, a varázslónő mélyen az erdőben egy magas toronyba zárta. A toronynak nem volt sem ajtaja, sem lépcsője, csak egy apró ablaka egészen a tetején. Ha a varázslónő látogatóba jött, a torony alján megállt, és felkiáltott: – Aranyhaj, Aranyhaj, ereszd le a hajad! Aranyhaj ilyenkor kibontotta hosszú fonatát, kiengedte az ablakon, és a varázslónő azon kapaszkodott fel, mint egy arany létrán.

Teltek-múltak az évek, és Aranyhaj gyakran unatkozott egyedül a toronyban, ezért énekléssel ütötte el az időt. Egy nap egy fiatal királyfi lovagolt arra az erdőben, és meghallotta a gyönyörű éneket. Addig kereste a hang forrását, míg rá nem talált a toronyra, de sehol sem látott sem ajtót, sem lépcsőt, ezért a bokrok közül figyelte, mi történik. Nemsokára megjelent a varázslónő, és a királyfi elámulva hallgatta a különös szavakat, amelyekkel felkéredzkedett a magasba.

Amint a varázslónő elment, a királyfi is a torony alá lopózott, és halkan, kedvesen elénekelte ugyanazokat a szavakat. Aranyhaj hosszú haja lassan aláereszkedett, és a fiú fürgén felkapaszkodott az ablakig. Aranyhaj először ijedten hőkölt hátra, hiszen még sosem látott idegen embert, de a királyfi szelíden mesélt magáról, és hamar megbarátkoztak. Attól kezdve gyakran meglátogatta, esténként hosszan beszélgettek, és lassan mindketten rájöttek, hogy egymásba szerettek.

Egy alkalommal azonban Aranyhajnak véletlenül kicsúszott a száján valami, amiből a varázslónő rájött, hogy titkos látogatója van. Haragra gerjedt, és bosszúból lenyisszantotta Aranyhaj csodálatos, hosszú haját. Ezután a lányt egy messzi, kietlen vidékre varázsolta, ahol egyedül kellett élnie, távol mindenkitől, akit szeretett.

A varázslónő a levágott hajfonatot az ablakhoz erősítette, és amikor a mit sem sejtő királyfi aznap este odaért, és elkiáltotta a jól ismert szavakat, azon kapaszkodott fel. Ám a torony tetején nem Aranyhaj várta, hanem a haragos varázslónő, aki elmondta neki, hogy kedvesét soha többé nem láthatja. A királyfi kétségbeesésében leereszkedett a toronyból, és a lába alatt megcsúszott, egy tüskés bokorba zuhant, amelynek ágai megkarcolták a szemét. Attól kezdve alig látott valamit, és bujdosva, tapogatózva vándorolt hosszú éveken át az erdőkön és mezőkön keresztül.

Így vándorolt, míg egy nap ismerős dallamot hallott a távolból, egy hangot, amelyet a szíve azonnal felismert. Aranyhaj élt ott, abban a kietlen vidékben, két apró gyermekével, akik időközben születtek, és a magány hosszú évei alatt is mindig róla énekelt. Amikor Aranyhaj meglátta a bukdácsoló, sápadt vándort, azonnal ráismert, és sírva a nyakába borult. Könnyei ráhullottak a királyfi szemére, és ahogy végigcsorogtak rajta, a fiú látása lassan kitisztult, mintha sosem homályosult volna el.

Boldogan öleltek össze mind a négyen, és a királyfi hazavitte kis családját a saját királyságába, ahol nagy örömmel fogadták őket. Aranyhaj szülei is előkerültek, és attól kezdve gyakran látogatták egymást, hosszú estéken mesélve a régen történtekről. Aranyhaj és a királyfi pedig attól fogva boldogan éltek, körülvéve gyermekeikkel és mindazokkal, akiket szerettek.