A kis hableány

Messze, a tenger legmélyén, ahol a víz olyan kék, mint a legszebb virág szirma, állt a tengeri király csodálatos palotája. Kagylókból és korallokból épült, ablakai borostyánból csillogtak, és a kertjében kék lángú virágok nyíltak, amiket senki sem öntözött. Itt élt a tengeri király hat lánya, és a legkisebb, legszelídebb közülük egy kis hableány volt.

A kis hableánynak gyönyörű hangja volt, szebb, mint bárki másnak a tenger alatt, és a szíve tele volt csendes ábrándokkal. Míg testvérei a korallkertekben játszottak, ő gyakran csak ült egy sziklán, és felnézett a víz tetején átszűrődő fényre. Arról álmodozott, milyen lehet odafent, ahol az emberek két lábon járnak, és a nap melegét érzik a bőrükön.

Nagyanyja mesélt neki a szárazföldről, a hajókról és a virágok illatáról, amely sokkal erősebb, mint a tenger alatti kertek illata. Azt is elmondta, hogy a hableányoknak nincs halhatatlan lelkük, mint az embereknek – amikor meghalnak, egyszerűen eltűnnek, mint a hab a víz felszínén. Az embereknek viszont a lelkük tovább él, még azután is, hogy a testük megpihen. A kis hableány ezen az estén sokáig nem tudott elaludni, annyira ezen gondolkodott.

Amikor betöltötte a tizenötödik évét, végre engedélyt kapott, hogy felúszhasson a víz felszínére, ahogy testvérei is tették már korábban. Azon az estén egy nagy hajó ringatózott a hullámokon fényes lámpásokkal és zeneszóval, mert a fedélzeten a herceg születésnapját ünnepelték. A kis hableány a víz alól figyelte a fiatal herceget, aki nevetve integetett a tenger felé, és a szíve valahogy egészen furcsán elszorult.

Ekkor hirtelen vihar támadt. A szél feltépte a vitorlákat, a hullámok égig csaptak, és a hajó recsegve-ropogva darabokra tört. A kis hableány nem gondolkodott sokáig – belevetette magát a háborgó vízbe, megtalálta a herceget a hullámok között, és erős karjaival a felszínen tartotta, amíg egy csendes, homokos partra nem úsztatta vele.

Ott hagyta őt a meleg fövenyen, épp amikor a hajnal első sugarai megcsillantak az égen, és nem messze egy lányokkal teli kis kolostor állt. Mielőtt a herceg felébredt volna, egy oda tartó lány észrevette, és odasietett hozzá, így a herceg azt hitte, hogy ő mentette meg. A kis hableány szomorúan nézte mindezt a hullámok közül, aztán csendben visszaúszott a mélybe, de a herceg arcát nem tudta kitörölni a szívéből.

Hazatérve elmesélte nővéreinek, mi történt, és attól kezdve minden este felúszott ugyanabba az öbölbe, hátha megpillanthatja még egyszer a herceget. Egyre jobban vágyott arra, hogy emberként élhessen mellette a szárazföldön. Végül úgy döntött, felkeresi a tengeri boszorkányt, aki sötét, hideg barlangjában lakott a legmélyebb szakadék szélén.

A boszorkány végighallgatta a kérését, majd bólintott: tud főzni egy varázsitalt, amitől a hableány uszonya helyett két emberi lábat kap. De volt egy ára – a kis hableány csodálatos hangja, mert a boszorkánynak éppen az kellett a varázslathoz. – Ha egyszer emberré válsz, sosem lehetsz újra hableány – figyelmeztette. – És ha a herceg mást vesz feleségül, te már másnap reggel eltűnsz, mint a hab a habok között.

A kis hableány nagyon félt, de a szerelme erősebb volt a félelménél, ezért belement az alkuba. Megitta a varázsitalt, és amikor felébredt egy napfényes tengerparton, csodálkozva látta, hogy uszonya helyén két apró, kecses láb van. Ám ahogy felállt, minden lépés úgy fájt, mintha éles kagylóhéjakon járna – de ő ezt is örömmel elviselte, hiszen most már a herceg világában élhetett.

A herceg megtalálta a néma, csodaszép idegen lányt, hazavitte a palotájába, és hamar megkedvelte. Órákig elnézte, ahogy táncol, hiszen a kis hableány, bár hangját elvesztette, olyan könnyedén és szépen libegett, mint egy tollpihe a szélben, még ha minden mozdulat fájdalommal is járt a talpában. A herceg kedves barátjaként szerette, de nem tudta, hogy ő az, aki egykor kimentette a tengerből, mert azt hitte, a kolostorbeli lány volt a megmentője.

Egy napon a szomszédos királyság királykisasszonya érkezett látogatásba, és a herceg egyszerre megörült, mert – legalábbis úgy hitte – benne ismerte fel azt a lányt, aki a tengerparton mellette állt azon a régi hajnalon. Hamarosan bejelentették, hogy összeházasodnak, és egész királyságban ünnepséget rendeztek. A kis hableány szíve összetört, de sosem szólt egy szót sem, hiszen nem is tudott már beszélni, és csendben mosolygott, míg legszívesebben sírt volna.

Az esküvő éjszakáján, amikor a hajó, amely az újházasokat hazavitte, csendesen ringott a holdfényben, a kis hableány testvérei felbukkantak a víz felszínén. Hosszú, gyönyörű hajukat odaadták a tengeri boszorkánynak, hogy cserébe egy varázslatos kis kést kapjanak. – Ha ma éjjel, hajnal előtt megérinted vele a herceg szívét, uszonyod visszatér, és hazajöhetsz közénk – mondták könnyes szemmel a nővérei.

A kis hableány kezébe vette a kis kést, és belopózott a kabinba, ahol a herceg békésen aludt, felesége mellett. Nézte az alvó arcát, felidézte, mennyire szerette, és tudta, hogy sosem tudná bántani őt, még azért sem, hogy megmentse önmagát. Könnyes szemmel az ablakhoz lépett, és a kis kést a habokba dobta, ahol egy pillanatra megcsillant, mielőtt elmerült a hullámokban.

Ekkor felkelt a nap az égbolt szélén, aranyszínű sugarakat szórva a tengerre, és a kis hableány érezte, hogy a teste könnyűvé válik, mint a pára. Ám ahelyett, hogy eltűnt volna, mint a hab, a magasba emelkedett, körülötte más légies, fénylő alakok lebegtek a napsütésben. – Ki vagyok én? – kérdezte csodálkozva, és egy lágy hang válaszolt neki a szélben: – A levegő gyermeke lettél, aki jó szívvel él, és idővel halhatatlan lelket kap majd, akárcsak az emberek.

A kis hableány ott lebegett a fény és a szél között, és lenézett a tengerre, ahol testvérei búsan integettek neki, majd a hajóra, ahol a herceg és boldog felesége aludtak tovább, mit sem tudva mindarról, amit ő értük feláldozott. Nem volt már szomorú, mert megértette, hogy a szeretete nem hiába volt: a jóság, amit adott, sosem tűnik el nyomtalanul. És azóta, ha egy gyerek elalvás előtt kedvesen megsimogat egy elhagyott kismacskát, vagy szépen köszön egy öregasszonynak, azt mondják, egy láthatatlan, könnyű szél suhan át a szobán, mintha valaki onnan fentről mosolyogna le rá.