A hókirálynő

Élt egyszer egy gonosz kis manó, aki egy csodálatos, ám igen ördögi tükröt készített. Ez a tükör azt tette, hogy minden szép és jó dolog benne aprónak és csúfnak látszott, minden rossz és csúnya pedig hatalmasra nőtt, és még csúnyábbnak tűnt. A manó tanítványai büszkén hordozták szerteszét a világban, és jót nevettek, ha valaki belenézett, és rémülten kapta el a fejét. Egy nap fel akarták vinni a tükröt egészen az égig, hogy még az angyalokon is nevethessenek vele, de a kezük megremegett, a tükör kicsúszott, és milliónyi apró szilánkra tört, olyan aprókra, mint a hópelyhek. A szilánkok szétrepültek a szélben: ha valakinek a szemébe került egy darabka, az attól kezdve mindent rosszabbnak látott, mint amilyen valójában volt, ha pedig a szívébe fúródott egy szilánk, a szíve lassan jéggé dermedt.

Egy nagyvárosban, a padlástetők alatt, két szegény család lakott egymás szomszédságában, ablakuk szinte összeért. Mindkét ablakban egy-egy ládában rózsák nyíltak nyáron, és a két ház gyermeke, a kis Kay és a kis Gerda, a ládák fölött átbújva mindennap átjárt egymáshoz játszani. Úgy szerették egymást, mintha testvérek volnának, pedig egy csepp vér sem kötötte össze őket. Télen, amikor jégvirágok fagytak az ablaküvegre, Kay nagymamája mesélt nekik a Hókirálynőről, aki fehér méhrajként kavargó hóban repül a városok fölött, és ha megpillant egy ablakot, csodálatos jégvirágokat rajzol rá. „Csak be ne jöjjön hozzánk!” – nevetett Kay, és Gerda szorosan megfogta a kezét.

Egyik télen, amikor Kay a szánkóját húzta a piactérre, hogy a többi fiúval versenyezzen, valami apró és láthatatlan a szemébe fúródott, majd egy másik szilánk a szívébe. Kay attól a naptól kezdve más lett: kinevette a rózsákat, amiket addig annyira szeretett, letépett egy szirmot, és azt mondta, csúnya, féreg rágta bogár lakik bennük. Gúnyolódott a nagymamával, utánozta a szomszédokat, és amikor Gerda sírva kérdezte, miért ilyen gonosz vele, Kay csak vállat vont, és faképnél hagyta. A szíve, szilánkról szilánkra, mintha jéggé fagyott volna.

Néhány nappal később Kay újra kiment szánkózni a térre, és a szánját egy nagy, hófehér szánhoz kötötte, amely épp elsuhant mellette. A hószán egyre gyorsabban repült ki a városból, mezőkön és erdőkön túlra, és amikor Kay ki akarta oldani a kötelet, már nem tudta. A szánon egy gyönyörű, jéghideg hölgy ült, fehér prémbe burkolózva: a Hókirálynő volt. Betakarta Kayt a prémjébe, homlokon csókolta – ez a csók elvette tőle a fázás érzését, de örökre elfeledtette vele Gerdát, a nagymamát és az otthoni rózsákat –, azután a szán tovaszállt vele, messze északra, a csillagok alatt.

Teltek a hetek, aztán a hónapok, és Kaynek nyoma veszett. Mindenki azt hitte, belefulladt a folyóba, csak Gerda nem hitte el. Amikor kitavaszodott, kiült a folyóparthoz, és odaajándékozta legszebb piros cipőjét a víznek, hátha cserébe elárulja, mit tud Kayről. A folyó nem szólalt meg, de egy ringó csónakba emelte Gerdát, amely lassan elindult vele lefelé, és végül egy illatos, örök nyárban úszó kertben kötött ki.

A kertben egy magányos öregasszony élt, aki nagyon megörült a kislány érkezésének. Megfésülte Gerda haját egy varázsfésűvel, amitől a kislány egy időre elfeledte, miért is indult útnak, és földbe süllyesztette a kert minden rózsáját, nehogy azok Kayre emlékeztessék. Gerda boldogan játszott a virágok közt napokig, míg egyszer meg nem pillantott egy kalapon hímzett rózsát, és hirtelen minden eszébe jutott. Sírva megkérdezte a kert többi virágát, látták-e Kayt, de azok csak a saját meséjüket tudták elmondani, ezért kifutott a kertkapun, és mezítláb tovább indult a beköszöntő ősszel.

Útközben egy okos varjú szegődött mellé, és mesélt neki egy közeli palotáról, ahol egy olyan okos herceg élt, hogy egy hercegnő épp őt választotta férjéül a sok kérő közül. Gerda remélte, hogy ez a herceg csak Kay lehet, hiszen ő is nagyon okos volt egykor. A varjú éjjel besegítette a palotába, de amikor Gerda az alvó herceg fölé hajolt, csalódottan látta, hogy nem ő az. A herceg és a hercegnő mégis megsajnálták, meleg ruhát, csizmát és egy aranyhintót adtak neki, hogy folytathassa útját észak felé.

Az aranyhintót az erdő mélyén rablók állították meg, egy vad kis rablóleány azonban kimentette Gerdát a többiek kezéből, mert játszótársnak akarta megtartani. A rablóvárban Gerda elmesélte Kay történetét, és a lány szíve, bármilyen vad volt is, meglágyult tőle. Volt egy fogságban tartott rénszarvasa, Bak, aki elárulta, hogy ismeri az utat a Hókirálynő birodalmához, messze északon. A rablóleány végül eloldozta Bakot, meleg ruhákba bugyolálta Gerdát, és útnak eresztette kettejüket, észak felé.

A rénszarvas napokon és éjszakákon át vitte Gerdát egyre hidegebb és fehérebb tájakon, míg egy kis házikóhoz nem értek, ahol egy bölcs asszony lakott. Ő tovább küldte őket egy még messzebb élő, még bölcsebb asszonyhoz, aki tudta, merre van a Hókirálynő birodalma. Amikor odaértek, az asszony csak mosolygott, és azt mondta a rénszarvasnak: „Nincs szükség varázslatra, hogy erőt adjunk Gerdának, hiszen nézd csak, milyen erős már a szíve – egy egész világon átment a szeretetéért.” Ezzel útba igazította őket, és a rénszarvas egészen a Hókirálynő kertjének kapujáig vitte Gerdát, ahonnan már egyedül kellett folytatnia.

A kapunál élő hópelyhek őrködtek, különös alakot öltve, hogy elijesszenek minden betolakodót. Gerda annyira fázott, hogy csendben imádkozni kezdett, és ahogy beszélt, a lehelete apró, fénylő alakokká sűrűsödött a hidegben, mintha őrangyalok gyűltek volna köré. Az angyalkák szétoszlatták a hópelyhek seregét, utat nyitva Gerdának a birodalom szíve felé. Így jutott be, egyedül, már alig érezve a hideget, a Hókirálynő csillogó jégtermébe.

Ott, egy befagyott tó közepén ült Kay, kék ajkakkal, egy jégtáblán, és apró jégdarabkákból próbált kirakni egy szót, de a szíve túlságosan fagyott volt ahhoz, hogy sikerüljön neki. Gerda odarohant, átölelte, és a nevén szólongatta, de Kay rá sem nézett, hideg volt és mozdulatlan, mint egy jégszobor. Gerda ekkor sírva fakadt, és forró könnyei egyenesen a mellkasára hullottak, be a szívébe, ahol lassan kiolvasztották onnan az apró üvegszilánkot.

Kay ekkor mintha álomból ébredt volna: ő is sírva fakadt, és a sírás kimosta a másik szilánkot is a szeméből. „Gerda! Drága kis Gerda! Hol jártál ilyen sokáig?” – kiáltotta, és boldogan magához ölelte barátnőjét, ahogy régen szokta. Körülöttük a jégdarabkák, mintha csak erre vártak volna, most maguktól egy szóvá rendeződtek: „örökkévalóság” – és ezzel Kay egészen szabaddá vált, kiszabadult a Hókirálynő varázsából.

Kéz a kézben indultak hazafelé, útközben pedig újra találkoztak a rénszarvassal, majd a rablóleánnyal, aki épp arra kószált, és velük örült, hogy egymásra találtak. Ahogy egyre délebbre jártak, a hó eltűnt a lábuk alól, a fák kizöldültek, és mire hazaértek a városba, épp nyílni kezdtek a rózsák a ládákban, pontosan úgy, ahogy otthagyták őket.

A nagymama az ablak mellett ült, épp egy régi könyvet olvasott, amikor meglátta, hogy a két gyerek kéz a kézben belép az ajtón. Leültek mellé a napsütötte küszöbre, és egymásra néztek: mintha rég nem látták volna egymást, mégis pontosan olyan otthonosak voltak, mint azelőtt.