Hüvelyk Panna

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy asszony, aki nagyon szeretett volna egy kislányt, de sokáig nem teljesült a kívánsága. Elment hát egy öreg, jószívű asszonysághoz, aki mindenféle csodálatos dolgokhoz értett, és elpanaszolta neki a bánatát. – Ezen könnyű segíteni – mondta az öregasszony, és egy szép, kövér árpaszemet nyomott a tenyerébe. – Vesd el egy cserépbe, öntözd meg minden reggel, és meglátod, mi lesz belőle.

Az asszony hazasietett, elvetette a magot, és alig várta, hogy kikeljen. Néhány nap múlva egy gyönyörű, piros-sárga tulipán bontott szirmot az ablakában. – Milyen szép virág! – örvendezett az asszony, és gyengén megcsókolta a szirmait. Abban a pillanatban a tulipán kelyhe kinyílt, és a közepén ott ült egy hüvelyknyi kis leányka, aprócska, mint egy ujjacska, és mégis tökéletes minden ízében.

Az asszony így nevezte el: Hüvelyk Panna. Készített neki egy diófélhéjból ágyat, kék viola szirmokból derekaljat, rózsalevélből puha takarót, és Panna minden éjjel abban aludt.

Nappal egy tányéron úszott a vízben, tulipánszirom-csónakban, két fehér lószőrből font lapáttal hajózott ide-oda. Ha énekelt, olyan édesen csendült a hangja, hogy annál szebbet még nem hallott senki.

Egy éjszaka azonban, amíg Panna aludt, egy nagy, csúf varangyos béka kúszott be a törött ablakon. Meglátta az alvó kislányt, és rögtön arra gondolt, milyen jó feleség lenne ő a fiának. Felkapta a diófélhéj-ágyat, kiugrott vele az ablakon, és egyenest a folyóhoz sietett, ahol a fia lakott a mocsár iszapjában. – Kvák, kvák, itt egy feleség a fiamnak! – kiáltotta örömmel, és Hüvelyk Pannát egy nagy tavirózsalevélre tette a víz közepén, hogy el ne szaladhasson.

Panna sírva ébredt, mert sehogy sem akart a béka fiához menni feleségül. A folyóban úszó kishalak megsajnálták, amikor meghallották a keserves sírását. Összefogtak, és apró fogaikkal elrágták a levél szárát, mire az lassan elindult úszni a vízen, egyre messzebb a varangyos békától. Egy tarka lepke szállt Panna mellé, s ő odakötötte a szalagját a lepke lábához, hogy segítsen húzni a levelet – így vitorláztak tovább, ki a nagyvilágba.

Ekkor egy nagy cserebogár csapott le rá, karmaival megragadta, és felvitte egy fa ágára. – Milyen gyönyörű teremtés! – zsibongtak körülötte a fa cserebogarai eleinte, de aztán egyre többen fintorogtak. – De hát nincs is csápja! – mondta egyik. – És csak két lába van, meg dereka, milyen furcsa! – legyintett a másik. A cserebogár erre elszégyenült, hogy egy ilyen különös lényt szedett fel, és óvatosan letette Pannát egy százszorszép szirmára, aztán elrepült.

Így maradt Hüvelyk Panna egyedül a nagy erdőben. Egész nyáron ott élt, pókfonálból font függőágyban aludt, harmatcseppekből ivott, virágok mézét szopogatta. De amikor eljött az ősz, majd a tél, a levelek lehullottak, a szél egyre hidegebben fújt, és Panna vékony ruhácskájában majd megfagyott.

Egy fagyos napon egy mezei egér lyukához vándorolt, aki jószívűen befogadta. – Maradhatsz nálam egész télen – mondta az egér –, ha rendben tartod a házam, és szép meséket mesélsz esténként. Panna hálásan beleegyezett, és az egér lyuka meleg volt, tele gabonával, így teltek a téli napok.

Egy nap az egér így szólt hozzá: – Hamarosan látogatónk jön, a szomszédom, a vakond. Gazdag, bundája bársonyos, és jó férj lenne neked. Igaz, nem lát, de mit számít az odalent a föld alatt? Panna nagyon elszomorodott, mert nem akart örökre a föld alatt élni, sose látva se napot, se csillagot. De nem merte ellenkezni, mert félt, hogy elveszíti az egér jóságát.

A vakond alagútjában, amit Panna és az egér kitakarítottak, egy kis fecske feküdt mozdulatlanul, félig megfagyva. Panna szíve megesett rajta. Éjszakánként titokban visszalopakodott hozzá, puha szénával takarta be, és melengette, míg a madár lassan magához nem tért. – Köszönöm, hogy megmentettél – csiripelte a fecske egy tavaszi reggelen. – Amint kitavaszodik, elrepülök innen, de sosem felejtem el a jóságodat.

Elérkezett a nap, amikor Pannának a vakondhoz kellett volna mennie feleségül. Egész télen a saját menyasszonyi ruháját szőtte, mert az egér ezt kívánta, de a szíve közben egyre jobban elszomorodott. Mielőtt a föld alá indult volna örökre, könyörgött az egérnek: – Kimehetnék még egyszer utoljára, hogy elköszönjek a naptól? Az egér beleegyezett, és Panna kilépett a szabad ég alá.

Ott várta a fecske, immár egészségesen, erős szárnyakkal. – Gyere velem – mondta neki. – Melegebb vidékekre viszlek, ahol mindig virágba pompáz a nyár. Panna boldogan felült a fecske hátára, és sok-sok napig repültek dél felé, folyók és hegyek fölött, míg egy csodálatosan illatos, virágos vidékre nem érkeztek.

A fecske egy fehér virág szívébe eresztette le Pannát, és ott, a szirmok között, egy hozzá hasonló kis termetű, aranyhajú fiúcskát talált, aki a virágnép apró királyfia volt. A királyfi eleinte meglepődött, majd elmosolyodott, és gyöngyvirágból font koronát tett Panna fejére. – Sosem láttam még ilyen szép teremtést – mondta. – Légy a feleségem, és uralkodj velem a virágok birodalmán!

Panna szívesen igent mondott, mert végre otthonra talált, ahol mindenki hozzá hasonló méretű volt, és megértette. A virágnép aprócska, átlátszó szárnyakat ajándékozott neki, hogy virágról virágra szállhasson, ahogy kedve tartja.

A jó fecske ott maradt még egy darabig, elénekelte a menyegzőjükön a legszebb dalát, aztán búcsút vett, hogy hazarepüljön északra, de minden tavasszal visszatért, hogy megnézze, boldog-e még a barátnője. És Hüvelyk Panna boldogan élt a virágok között, örökös nyárban, örökös fényben, egészen a mesék végezetéig.