Az állhatatos ólomkatona

Egy kisfiú születésnapjára huszonöt ólomkatonát kapott ajándékba, egyenes sorban, egy szép fadobozban. Mind egyetlen régi ónkanálból született, ezért egyformák voltak, mint az igazi testvérek: piros-kék egyenruha, válluk fölött puska, szemük büszkén előre nézett. Amikor kiöntötték az ónt a formába, az utolsó katonának már nem jutott elég belőle, így ő csak egy lábbal állt a világban. De ő ettől még ugyanolyan peckesen tartotta magát, mint a huszonnégy testvére.

A gyerekszoba asztalán, a többi játék között állt egy papírból hajtogatott kastélyocska, apró ablakokkal és egy icipici tükörtóval előtte. A kastély kapujában egy törékeny papírtáncosnő állt, karját kecsesen kitárva, egyik lábát pedig olyan szépen emelte hátra, hogy első pillantásra úgy tűnt, neki is csak egyetlen lába van. „Ő az, akire nekem is szükségem van” – gondolta az egylábú katona, és attól kezdve nem tudta levenni róla a szemét.

Éjjel, amikor mindenki aludt, és az óra elütötte a tizenkettőt, a szobában megelevenedtek a játékok. Egy fekete kis manó ült egy díszes dobozban a polc szélén, s ő volt az egyetlen, aki most is ébren figyelt. – Ólomkatona – szólt rá halkan –, ne bámulj olyasmit, ami nem neked való. A katona nem szólt semmit, csak még egyenesebbre húzta magát, és tovább nézte a táncosnőt.

Reggel, amikor a nap besütött az ablakon, a katonát a párkányra állították a többi játékkal együtt. Egy hirtelen szélroham azonban meglökte, s ő nagy zuhanással három emeletet esett lefelé, egyenesen a járda köveinek résébe. Ott állt tovább, fejjel lefelé, egyik lábát az ég felé nyújtva, puskáját erősen markolva, és nem panaszkodott.

A kisfiú keresni kezdte, de ekkor eleredt az eső, ő pedig hazaszaladt, mielőtt megtalálhatta volna. Az utcán két gyerek épp arra sétált, s amikor megpillantották a kis katonát, hajót hajtogattak neki papírból. Beleültették, s a hajó nekivágott az esővíz sodrának, mintha bátor kapitány ülne benne.

A víz egyre gyorsabban rohant, a hajócska imbolygott, forgott, de a katona meg sem rezdült, csak egyenesen előrenézett. Egyszer csak egy sötét csatornába siklottak, ahol egy nagy vízipatkány állta útjukat. – Van útleveled? Ide vele! – kiáltotta a patkány. A katona nem válaszolt, csak még szorosabban fogta a puskáját, és állta a tekintetét.

A csatorna végén a víz hirtelen mélybe zuhant, mint egy kis vízesés, és a papírhajó megtelt vízzel. Süllyedni kezdett, a hullámok már a katona válláig értek, ő mégsem kiáltott segítségért. „Ha most végem van, hát legyen” – gondolta –, „egy katona nem sír.” Utolsó gondolata a kis táncosnőé volt, aki messze, otthon, még mindig egy lábon állt a papírkastély előtt.

Ekkor egy nagy hal úszott arra, és egyetlen mozdulattal bekapta a katonát. Sötét és szűk volt odabent, és nagyon sokáig nem történt semmi. A katona azonban ott is egyenesen tartotta magát, ahogy egy igazi katonához illik.

Nem sokkal később a halat kifogták, megvették a piacon, és éppen abba a konyhába került, ahol a katona régi otthona volt. Amikor a szakácsnő felvágta, hangos meglepetéssel kapta fel a kis ólomembert. – Nicsak, hát visszatért a mi katonánk! – kiáltotta, és két ujjal óvatosan bevitte a gyerekszobába.

Ott állt hát újra a régi asztalon, a régi játékok között, és szíve nagyot dobbant, amikor megpillantotta a papírtáncosnőt. Ő is ugyanúgy állt, mint azelőtt, egy lábon, karját kitárva, mintha egész idő alatt várt volna rá. A katona nem tudott mit mondani, csak nézte, nézte, és nagyon boldog volt.

Aznap este azonban különös dolog történt. Egy hirtelen huzat végigsöpört a szobán, megzörgette a függönyt, és a kis katonát egyenesen a kályha izzó parazsába lökte. Forró volt odabent, és a színek lassan elhalványultak az egyenruháján, de ő nem hajolt meg, nem esett össze, csak állt, egyenesen, ahogy mindig is állt.

A táncosnőre nézett, ő pedig, mintha csak érezte volna, hogy társára szükség van, egy újabb huzattól könnyű pillangóként repült át a szobán. Egyetlen pillanat volt csupán, a tűz fénye felvillant, és a két hűséges játék együtt maradt, egymás mellett, amíg csak lehetett.

Másnap reggel, amikor a szolgálólány kisöpörte a kályha hamuját, valami különöset talált a hamu között. Egy apró, ón szívecske formájú darabot, és mellette egy icipici, koromfekete flittert, ami valaha a táncosnő ruháján csillogott. Nem tudta, mi lehetett ez azelőtt, de óvatosan a tenyerébe fogta, mintha érezné, hogy valami nagyon szép dolog emléke.

Mert az igazán hűséges szív, még ha nem is látjuk többé a régi formáját, sosem tűnik el egészen.