A kis gyufaárus lány

Szilveszter estéje volt, a legutolsó nap az óév végén, és a hó sűrű pelyhekben hullott a városra. Az utcák jéghidegek voltak, az ablakokban gyertyák pislákoltak, és valahol messze harangok kondultak. Egy kislány lépkedett a hóban, mezítláb, mert a cipőcskéje elveszett útközben, és a kezében egy köteg gyufát szorongatott.

„Gyufát tessék, szép, ropogós gyufát!” – kiáltotta minden arra járónak, de senki sem állt meg. Az emberek vastag kabátban, sálban siettek haza, a szemük a földre szegeződött, mert nagyon hideg volt az este. A kislány ujjai már szinte nem is éreztek semmit, olyan fagyosak voltak.

Otthon nem várta meleg vacsora, csak egy hideg szoba és egy apa, aki haragos szavakkal fogadta, ha üres kézzel tért haza. Ezért nem is mert hazamenni gyufa és pénz nélkül. Inkább leült egy házsarok mögé, ahol a szél kicsit kevésbé fújt, és maga alá húzta a lábát, hogy melegítse.

Az ablakokból finom illatok szálltak ki az utcára: sült liba illata, mézeskalácsé, forró teáé. Az egyik házban karácsonyfa állt, tele csillogó gyertyával, és a kislány csak nézte, nézte, ahogy didergett a sarokban.

„Ha meggyújtanék egy szál gyufát” – gondolta –, „talán egy kicsit megmelegedhetnék.” Elővett egy szálat a kötegből, és végighúzta a fal érdes kövén. Sercc! Fellobbant a kis láng, sárga és meleg, mint egy apró nap a tenyerében.

A lángban egyszerre egy nagy, zöld cserépkályhát látott, amilyen a gazdag házakban áll, s a kályha ontotta a meleget. A kislány már-már kinyújtotta a lábát, hogy felmelegítse, amikor a láng elaludt, és a kályha eltűnt, mintha sosem lett volna ott. Csak a hideg fal maradt, meg a hó.

Meggyújtott egy második szálat is. Ezúttal egy hosszú, fehér asztalterítőt látott, rajta ezüsttányért, azon egy ropogósra sült libát, amelyből még gőz szállt fel. A liba, mintha csak neki szólna, mintha épp felé indulna a tányérról – de a gyufa lángja elhalványult, és a kép szertefoszlott, mint a füst.

A harmadik szálnál egy gyönyörű karácsonyfa jelent meg előtte, még szebb, mint amit az ablakon át látott, tetőtől talpig díszítve száz apró gyertyával. A kislány felnyújtotta a kezét feléjük, de a lángocskák felszálltak az égre, és ott csillagokká változtak, olyan magasra, hogy már nem is érte el őket a tekintete.

„Valaki most elmegy a földről” – suttogta magában, mert úgy tartották, hogy amikor csillag hull, egy lélek indul útnak az ég felé. Ekkor eszébe jutott a nagymamája, az egyetlen, aki valaha is jóságosan, simogatva bánt vele, s aki már nem élt. Remegő kézzel gyújtott meg egy újabb szálat.

S íme, a fényben ott állt a nagymamája, olyan szelíden és ragyogóan, ahogyan a kislány életében sosem látta. „Nagymama! – kiáltotta, és a karját feléje nyújtotta. – Vigyél magaddal! Tudom, hogy eltűnsz, amint a gyufa kialszik, ahogy eltűnt a kályha, a liba, a karácsonyfa is!”

Hogy a nagymamáját még egy kicsit magánál tarthassa, sietve elővette az egész köteg megmaradt gyufát, és mindet egyszerre meggyújtotta. A sok apró láng összefonódott, és olyan fényes lett körülöttük minden, mintha kora reggel volna. A nagymama ekkor karjába vette a kislányt, gyengéden, ahogy régen, kicsi korában szokta.

Együtt szálltak fel, egyre magasabbra, el a hideg utcáról, el a hótól, el az éhségtől és a fázástól. Nem fájt már semmi, nem érzett már se hideget, se félelmet, csak azt a meleg, biztonságos ölelést, amit oly rég nem érzett. Magasan a csillagok között pedig már nem volt se éjszaka, se tél, csak fény és nyugalom.

Másnap reggel, amikor a nap felkelt az új esztendőre, az emberek arra jártak, és megtalálták a kislányt a házsarokban, háta a falnak támasztva, körülötte a gyufák elszenesedett szálai. Az arcán mosoly ült, olyan békés és boldog mosoly, amilyet ébren ritkán látni. Nem tudták, milyen csodákat látott az éjjel, és hogy nagymamájával kéz a kézben, boldogan indult el az új év első napján egy olyan helyre, ahol soha többé nem fázik és nem éhezik.