A császár új ruhája

Élt egyszer, réges-régen, egy messzi birodalomban egy császár, aki mindennél jobban szerette a szép ruhákat. Nem érdekelte, hogyan halad a hadserege, nem érdekelte, mit játszanak a színházban, még az sem, ha vadászni hívták — ő egyetlen dologra gondolt reggeltől estig: mit vegyen fel aznap. Annyi kabátja, köntöse és díszes palástja volt, hogy szinte minden órában másikba bújt, és büszkén mutatta magát az egész udvarnak.

Híre ment a városban, hogy a császár mennyire szereti a ruhákat, és egy napon két idegen érkezett a palota kapujához. Azt mondták magukról, hogy ők a világ legkülönb takácsai, akik olyan szövetet tudnak készíteni, amilyet még soha senki nem látott. A szövet színei ragyogóbbak minden szivárványnál, mintája finomabb a legfinomabb csipkénél — ám volt egy titka is.

— Ennek a szövetnek különös ereje van — mondta az egyik idegen, és mélyen meghajolt. — Aki ostoba, vagy aki nem méltó a tisztségére, az egyszerűen nem látja majd a szálait. Csak a bölcsek és az arra érdemesek szeme előtt bontakozik ki a szövet minden szépsége.

A császár, amint ezt meghallotta, összecsapta a kezét örömében. — Micsoda ruha lenne ez! — kiáltotta. — Ha felöltöm, nyomban megtudom, kik a bölcsek az udvaromban, és kik nem valók a helyükre! És azon nyomban rengeteg aranyat, a legfinomabb selymet és a legdrágább aranyszálat adatott a két idegennek, hogy foghassanak is a munkához.

A két takács két szövőszéket állíttatott fel a palota egyik nagytermében, aztán nekiláttak dolgozni — vagy legalábbis úgy tettek. Éjjel-nappal ott ügyeskedtek a szövőszékek fölött, hajladoztak, méregettek, motyogtak, ám a szövőszékeken nem volt egyetlen szálnyi fonal sem. Az aranyat és a selymet szépen a zsákjaikba rejtették, ők maguk pedig csak a levegőt szőtték tovább.

A császár egyre kíváncsibb lett, milyen szép is már a szövet, de valami furcsa nyugtalanság fogta el, amikor arra gondolt, hátha ő maga sem fogja majd látni. Ezért előbb az öreg, hűséges miniszterét küldte el megnézni a munkát, mert őt bölcs és becsületes embernek tartotta mindenki.

A miniszter belépett a terembe, és a szeme elkerekedett: a szövőszékek üresen álltak előtte, nem látott rajtuk se szálat, se mintát. »Istenem« — gondolta rémülten —, »hát én lennék ostoba? Vagy talán nem vagyok méltó a tisztségemre? Ezt senki nem tudhatja meg!« Mélyet sóhajtott, és hangosan így szólt: — Csodálatos! Micsoda színek, micsoda minta! Sietek is elvinni a hírét a császárnak.

A két csaló elégedetten mosolygott, és még szorgalmasabban mutogatta a levegőt. — Nézze csak ezt a mintát itt, felség küldötte, és tapintsa meg, milyen könnyű a szövet! A miniszter bólogatott, dicsérte, amit nem látott, aztán sietve visszament, és lelkesen mesélt a császárnak a csodálatos szövetről.

A császár erre egy másik udvari emberét is elküldte, hogy ő is nézze meg a munkát, majd még sok mást is utána. Mindegyikük ugyanazt látta: semmit. És mindegyikük ugyanattól félt, hogy kiderül róla, ostoba, vagy nem méltó a helyére. Ezért mind egyszerre bólogattak, mind ugyanolyan lelkesen dicsérték a színeket és a mintát, amelyet senki sem látott.

Végül a császár úgy döntött, saját szemével akarja látni a híres szövetet. Egész kíséretével bevonult a terembe, ahol a két takács a levegőt szabdalta ollóval, és úgy tett, mintha épp a legutolsó öltéseket végezné. A császár nézte, nézte a szövőszéket, és bizony ő sem látott rajta semmit.

»Hogyan? — gondolta rémülten. — Hát én is ostoba volnék? Vagy nem lennék méltó a trónomra?« Ez a gondolat annyira ijesztő volt, hogy inkább hangosan így kiáltott: — Gyönyörű! Igazán elragadó munka! És egész kísérete, aki szintén nem látott semmit, most már bátran vele kiáltozott: — Valóban pompás! Sosem láttunk még ilyen szép szövetet!

A két csaló ekkor bejelentette, hogy a ruha elkészült, és nagy tisztelettel felöltöztették vele a császárt. Úgy tettek, mintha nadrágot húznának rá, mintha köpenyt terítenének a vállára, mintha hosszú uszályt igazítanának el mögötte. A császár forgolódott a tükör előtt, és elégedetten bólintott, bár ő maga sem látott a testén semmi mást, csak a saját bőrét.

Aznap nagy felvonulást rendeztek a városban, hogy mindenki megcsodálhassa a császár új, csodálatos ruháját. A császár büszkén lépdelt az utcákon, mögötte két apród haladt, és úgy tettek, mintha egy hosszú uszályt tartanának a kezükben. Az utca két oldalán összesereglett a nép, és mindenki, apraja-nagyja, hangosan ünnepelte a ruhát.

— Ó, milyen gyönyörű a császár új öltözéke! — kiabálták az emberek. — Milyen finom a szövése, milyen ragyogóak a színei! Senki sem merte bevallani, hogy nem lát semmit, mert mindenki attól félt, hogy akkor ostobának, vagy a helyéhez méltatlannak tartják majd.

A menet közepén azonban ott állt egy kisgyerek is, aki a szülei kezét fogta, és semmit sem tudott a szövet titkáról. Ő csak azt látta, amit valóban látott, és tiszta, csengő hangon kiáltotta: — Nézzétek, hiszen a császár nincs is felöltözve! A tömeg egy pillanatra elnémult.

Aztán az emberek egymás fülébe kezdték súgni, amit a gyerek mondott, és a suttogás gyorsan végigfutott az egész utcán. — A gyerek azt mondja, a császár nincs felöltözve! — Nincs rajta semmi! — Igaza van, hiszen csakugyan nincs rajta semmi! Végül már mindenki ezt kiabálta, hangosan és nevetve.

A császár meghallotta a kiáltásokat, és a szíve mélyén ő is tudta, hogy a gyereknek igaza van. De úgy érezte, most már nem hátrálhat meg a menet közepén, hiszen végig kell vezetnie a felvonulást. Ezért még egyenesebbre húzta a hátát, és még büszkébben lépkedett tovább, mögötte a két apróddal, akik rendíthetetlenül tartották a köpeny láthatatlan uszályát — egészen a palota kapujáig.