Ludas Matyi

Élt egyszer egy faluban egy Matyi nevű legényke. Úgy hívták, hogy Ludas Matyi, mert a nagymamájától kapott egy csapat libát, és azokat legeltette a falu szélén. Fehér volt mind, mint a frissen esett hó, és úgy követték Matyit, mint a kiscsibék a tyúkanyót.

Egy reggel Matyi a libákkal elindult a vásárra. Gondolta, szépen eladja őket, és a pénzből vesz a nagymamájának egy meleg kendőt. Útközben vidáman fütyörészett, a libák meg gágogtak hozzá, mintha énekelnének.

A vásár felé vezető úton egyszer csak egy nagy, pocakos úr jött szembe. Dón Péter volt az, a környék leggőgösebb földesura. Meglátta a libákat, és nyomban megállt. – Add csak ide ezeket a libákat, fiam! – mondta fennhangon. – Mennyit kérsz értük?

– Hét forint jár nekik, nagyságos uram – felelte Matyi tisztelettudóan. – Szép, kövér libák, mind egy szálig.

Az úr összeráncolta a homlokát. – Hét forint? Az sok! Kapsz majd tőlem, amit megérdemelsz. Gyere velem a kastélyba, ott kifizetlek. – Azzal elvitte a libákat, Matyit meg ott hagyta az udvaron.

Matyi várt, várt, de a pénz csak nem érkezett. Végül az úr szolgái kitessékelték, és még egy kosarat is a lába elé dobtak. – Ennyit érsz, te legényke! – kiabálták. – Dón Péter úr nem fizet libákért!

Matyi szomorúan állt az úton. A libái odavoltak, a pénz sehol, és még a nagymamáját is elkeserítette volna a hír. De a kisfiú nem sírt. Leült az árokparton, és gondolkodott. – Ezt nem hagyom annyiban – mondta csendesen. – Megkapja ő a magáét, de úgy, hogy észre se veszi.

Másnap Matyi elment az úr kastélyába, és úgy tett, mintha betegség gyötörné. Odaballagott a konyhához, és azt mondta az öreg szakácsnénak: – Jó néni, nem adna egy falat kenyeret? Nagy bajban vagyok, mert fáj a lábam, és nem tudok járni.

A szakácsné megszánta a nyomorult kisfiút, és behívta. Matyi bement, és bekötött lábbal, kuporogva megette a kenyeret, amit adtak neki. Közben jól körülnézett, hol vannak az ajtók, és merre jár az úr.

Eközben Dón Péter ebédelni készült. Éppen asztalhoz ült, amikor Matyi észrevétlenül kiosont a konyhából. A szolgáktól már hallotta, hogy az úr szeret tanácsot kérni másoktól, és szívesen elhiszi, amit hall.

Ekkor Matyi átöltözött, és idegen, tudós orvosnak adta ki magát, aki messzi országból jött. Hosszú köpenyt vett, hamis szakállat ragasztott az állára, és bátran bekopogott az úr ajtaján. – Jó napot kívánok! – mondta mély hangon. – Hallottam, hogy az úr beteg. Én vagyok a világ leghíresebb gyógyítója.

– Beteg vagyok bizony – sóhajtott Dón Péter, és elnyúlt a díványon. – Fáj itt, fáj ott, és nem tudom, mi baj. Gyógyíts meg, tudós uram, és jól megfizetlek!

– Rendben van – bólogatott Matyi. – De ehhez az kell, hogy az úr csöndben maradjon, és mindent úgy tegyen, ahogy mondom. Feküdjön le a díványra, takarjuk be, és ne mozduljon, míg vissza nem jövök.

Dón Péter engedelmesen lefeküdt. Matyi gyorsan összeszedte az úr aranyait és ezüstjeit, bedobta egy zsákba, és az ajtón át kisurrant. Amikor az úr kinyitotta a szemét, már csak az üres szobát látta, és a szakállat, ami a földön hevert.

– Jaj, a pénzem! – kiáltotta Dón Péter, és mérgében toporzékolt. – Megtalálom azt a gazfickót, és megfizet érte!

Pár nap múlva az úr nyomra bukkant. Kiderítette, hogy a libapásztor kisfiú a falu szélén lakik, ezért egyenesen odament. De Matyi már nem volt otthon, mert újabb ötlete támadt. Kecskének öltözött, négykézláb ment, és meekegett az út szélén.

Dón Péter megállt, és csodálkozott. – Nini, egy kecske! Biztosan szökött valahonnan. Ezt hazaviszem, legalább lesz tejem a reggelihez. – Azzal megfogta a szarvát, és vezetni kezdte a kastély felé.

A kastély kapujában azonban Matyi hirtelen fölegyenesedett, és jó hangosan nevetni kezdett. – Hahaha, nagyságos uram, ismer engem? Én vagyok Ludas Matyi, akitől a libákat elvette! Most mindent visszakaptam, ami az enyém volt!

Az úr elsápadt, és nem tudott mit mondani. A kastély szolgái is összenéztek, és halkan kuncogni kezdtek, mert mindannyian tudták, milyen igazságtalan volt a gazdájuk. Végül maga az úr is elszégyellte magát.

– Igazad van, fiam – dünnyögte lehajtott fejjel. – Rosszul tettem. Itt van a hét forint, meg még ugyanennyi, hogy jóvá tegyem. És többé nem csalok meg senkit.

Matyi elvette a pénzt, megköszönte, és hazaindult. Útközben vett egy puha, meleg kendőt a nagymamájának, otthon pedig vidáman mesélt neki mindent. A nagymama nevetett, és megsimogatta az unokája fejét. – Okos fiú vagy, Matyikám – mondta. – De legközelebb a libákra jobban vigyázzunk!

Attól fogva Dón Péter becsületesen bánt mindenkivel, a faluban pedig még évek múlva is mesélték, hogyan járt túl az eszén egy ügyes kis libapásztor.