Mátyás király és a kolozsvári bíró

Mátyás király, ha csak tehette, levetette bársonyköntösét, s egyszerű vándorruhát öltött magára. Így járta be titkon a városokat és falvakat, hogy saját szemével lássa, miként bánnak egymással az emberek, ha azt hiszik, senki hatalmas nem figyeli őket. Egy őszi napon így indult útnak Kolozsvár felé is, botjára támaszkodva, poros csizmában, mint egy szegény, hazafelé tartó vándorlegény.

Estére ért a városba, fáradtan és éhesen. Egy öreg takácsasszony ajtaján kopogtatott, s az jószívűen betessékelte, tálalt neki egy tányér levest, s a kemence mellett vetett neki ágyat. Mátyás hálásan fogadta a szállást, és beszélgetés közben megtudta, hogy másnap a városházán nagy pert tárgyalnak: egy szegény molnárt beperelt egy gazdag kereskedő.

Reggel a vándor is kiballagott a piactérre, ahol már gyülekezett a nép. A bíró, egy kövér, cifra mentés ember, méltóságteljesen ült a bírói széken, és foga alatt darálta a szavakat, mintha az idejét sem érné meg a szegény ember ügye. A molnár remegve állt előtte, s próbálta elmondani, hogy a kereskedő hazudik, de a bíró rá sem hederített.

– Elég a fecsegésből! – csattant fel a bíró. – A gazdag kereskedő szava többet ér, mint egy toprongyos molnáré. Fizesd meg, amit követel, vagy vasra veretlek!

A vándor – Mátyás – ekkor előrelépett a tömegből, és halkan, de tisztán megszólalt. – Uram bíró, könyörgök, hallgassa meg jobban ezt az embert, mielőtt ítéletet mond. Lehet, hogy az igazság nem ott van, ahol a nehezebb erszény.

A bíró végigmérte a szegényes ruhájú idegent, és gúnyos kacajra fakadt. – Miféle csavargó mer itt okosnak tettetni magát? Takarodj innen, mielőtt téged is börtönbe vettetlek pimaszságodért!

Mátyás nem szólt többet, csak meghajtotta a fejét, és csendben visszahúzódott a tömegbe. Magában azonban jól megjegyezte a bíró szavait, és azt is, ahogyan a szegény molnárral bánt. Az ítélet igazságtalanul a kereskedőnek kedvezett, s a molnárt elvezették, hogy megfizesse, amit nem is vétett.

Aznap délután azonban nagy vágta hallatszott a város kapuja felől: a király lovas kísérete érkezett, hírül hozva, hogy Mátyás király Kolozsváron száll meg. A nép izgatottan tódult az utcára, a bíró pedig sápadtan kérdezte, hol van hát a felséges úr, hogy méltón fogadhassa.

Ekkor lépett elő a szegényes vándorruhás ember, s levetette válláról a kopott köpenyt. Alatta ott csillogott a királyi jelvény, amit végig magánál hordott. A piactéren egy pillanat alatt néma csend lett, majd mindenki földig hajolt.

– Én vagyok Mátyás – szólt a király nyugodt, de szigorú hangon –, akit ma reggel csavargónak neveztél, és ki akartál vettetni a városból, mert az igazság mellett szóltam.

A bíró térdre rogyott, s remegve kérte a bocsánatot. – Felséges uram, nem tudhattam, kegyelmezz meg nekem!

Mátyás először a molnárhoz fordult, és elrendelte, hogy a kereskedő azonnal fizesse vissza, amit jogtalanul elvett tőle, sőt kárpótlásul még ráadást is adjon. A molnár hálásan könnyezett, s a nép örömmel zúgott az igazságos ítéleten.

A bíróhoz fordulva a király elgondolkodva nézett végig rajta. – Nem azért büntetlek meg keményen, mert engem nem ismertél fel, hiszen honnan is tudhattad volna. De azért, mert a szegény embert meg sem hallgattad, csak a gazdag szavára hallgattál.

– Ezután egy esztendeig magad is szegény vándor ruháját öltöd fel minden hónap első napján, és kimész a nép közé, hogy halld meg a panaszaikat, mielőtt bírói székbe ülsz. Aki nem ismeri a szegénység súlyát, az ne ítélkezzen felőle – mondta Mátyás.

A bíró megfogadta a király szavát, és attól kezdve valóban másképp ítélkezett: mindenkit egyformán meghallgatott, legyen szegény vagy gazdag. Kolozsvár népe sokáig emlegette ezt a napot, s attól fogva a városban az igazság nem az erszény súlyától, hanem a szív tisztaságától függött.