Mátyás király és az igazmondó juhász

Élt egyszer egy király, Mátyásnak hívták, és az egész ország tudta róla, hogy az igazságot szereti mindennél jobban. Gyakran levetette bársonyköntösét, szegényes gúnyát öltött, és egyedül járta be a falvakat, hogy saját fülével hallja, mit beszélnek az emberek. Így akarta megtudni, ki szolgálja híven, és ki csalja meg a háta mögött.

Egyszer híre ment, hogy messze, a rétek között él egy juhász, akiről az egész vidék azt mesélte: még tréfából sem hazudik soha. Akárki kérdezte, akármit kérdezett tőle, ő mindig az igazat mondta, még akkor is, ha ezzel bajba keveredett. Mátyás király elmosolyodott, amikor ezt meghallotta. „Lássuk csak – gondolta magában –, akad-e olyan ember a világon, akit semmivel sem lehet hazugságra csábítani.”

Szegény vándor ruháját öltötte magára, vándorbotot vett a kezébe, és elindult, hogy megkeresse ezt a híres juhászt. Egy dombtetőn talált rá, ahol a nyáj békésen legelészett, a juhász pedig subájába burkolózva nézte a bárányokat. Mátyás leült mellé a fűbe, és barátságosan szóba elegyedett vele.

– Szép nyájad van, öreg – mondta. – Kié ez a sok birka? – A királyé – felelte a juhász. – Én csak őrzöm, számadó vagyok fölöttük, de egy szál gyapjú sem az enyém belőlük.

– És hogyan megy a gazdálkodás? Van-e panaszod? – kérdezte tovább az álruhás vándor. A juhász nagyot sóhajtott, de nem hallgatott el semmit. – Volna bőven – mondta. – A számadó gazda, aki fölöttem áll, minden évben kevesebb bárányt jelent a királynak, mint amennyi valójában megszületik. A többit potom áron eladja, a pénzt zsebre teszi. Szóltam neki, hogy ez így nem járja, de csak kinevetett.

– Miért nem hallgatsz inkább te is? – kérdezte Mátyás, és egy marék aranyat csillantott meg a tenyerén. – Ha befogod a szád, ebből is jut neked bőven. A juhász félretolta a kezét. – Ha az uraság hazugságból csinál aranyat, attól még nekem más marad: a tiszta lelkiismeretem. Azt pedig nem adom oda, se pénzért, se másért.

Másnap Mátyás király más ruhában tért vissza, ezúttal jómódú úrnak öltözve, és úgy tett, mintha most találkoznának először. Megint a nyáj felől kérdezősködött, aztán könnyedén megjegyezte, hogy szívesen venne tőle titokban néhány bárányt, olcsón, hogy a számadó gazda soha meg ne tudja.

– Uram – felelte a juhász –, ha a gazda csal is, attól én még nem teszem meg ugyanazt. Ez a nyáj nem az enyém, hogy adjak-vegyek belőle kedvemre. Amit rám bíztak, azt megőrzöm, akár látja valaki, akár nem.

– Ha már erre jársz – kérdezte végül Mátyás –, áruld el, mit gondolsz a királyunkról. Jó ember-e, vagy csak szép a híre? A juhász nem habozott. – Azt mondják, igazságos, és igazuk van, akik ezt mondják. Azt is mondják, szeret álruhában járni és próbára tenni a szegény embert. Ha ez igaz, remélem, engem is próbára tesz egyszer, mert akkor megláthatja, hogy nem minden pásztor hazug.

Mátyás erre nagyot nevetett, és lerántotta magáról a kopott köpenyt, hogy alóla előtűnjön a királyi öltözék. – Már próbára tettelek, öreg, méghozzá háromszor is – mondta. – És mind a háromszor kiálltad.

A juhász előbb csak ámult, majd térdre akart ereszkedni, de a király a vállánál fogva visszatartotta. – Ne hajolj meg előttem, inkább állj fel, mert olyan emberre van szükségem magam mellett, aki nem hajlik meg a hazugság előtt sem. Mostantól te leszel a számadó ezen a vidéken, és a nyáj gondját is egészen rád bízom.

A régi gazdát, aki éveken át hazudott és lopott, Mátyás elküldte a birtokról, hogy máshol tanulja meg, mit ér az igaz szó. Attól kezdve a juhász vigyázott a király nyájára, és amit mondott, azt mindenki készpénznek vette, hiszen tudták róla: akkor is igazat mond, ha senki sem hallja.

Mátyás király pedig sokáig emlegette ezt a találkozást, valahányszor arról beszélt, milyen embert érdemes maga mellé venni. Mert – mondogatta – aranyat sokat lehet találni a földben, de igaz szívű embert csak keveset ezen a világon.