A kiskakas gyémánt félkrajcárja

Élt egyszer egy öreg szegény asszony a falu szélén, egy düledező kis házban. Nem volt neki senkije és semmije a világon, csak egy sovány kis kakasa, aki reggeltől estig ott kapirgált mellette az udvaron. Együtt éltek, együtt éheztek, de az öregasszony a kiskakasát a szíve mélyéből szerette, a kiskakas pedig hűségesen kitartott mellette.

Egy szép, napfényes reggelen a kiskakas a szemétdombot kapirgálta, hátha talál benne egy szem árpát. Ahogy kapirgált, valami hirtelen megcsillant a porban, mintha egy csillag hullott volna a földre. Odaszaladt, jobban megnézte: egy icipici félkrajcár volt az, de nem közönséges pénz, hanem színtiszta gyémántból való, s úgy szikrázott a napfényben, hogy majdnem elvakította.

– Nézze csak, gazdasszony, mit találtam! – kiáltotta boldogan, és már vitte is haza a csőrében. Az öregasszony a tenyerébe vette a csillogó kis pénzt, és úgy forgatta, nézegette, mintha egy egész vagyont tartana a kezében. Pedig igazából azt is tartott.

Éppen akkor haladt arra a gazdag szultán a fényes hintaján, aki az egész környék ura volt. A hintó ablakából megpillantotta, ahogy valami a napfényben megcsillan az udvaron, és rögtön odaintette a szolgáját. – Eredj, s hozd ide nekem azt a csillogó holmit! Ami szép és értékes, az engem illet – parancsolta büszkén.

A szolga besurrant az udvarra, és mielőtt a kiskakas akár egyet is kotkodácsolhatott volna, kikapta a félkrajcárt a csőréből. A kiskakas nem hagyta ennyiben: utánaszaladt, s ahogy a hintó elrobogott, ő is loholt mögötte, egészen a szultán palotájáig.

Fölrepült a palota kapujára, onnan kiáltotta be teljes torkából: – Szultán, szultán, add vissza a félkrajcárom! A szultán meghallotta a kiabálást, és nagyon bosszantotta, hogy egy ilyen apró jószág őt, a hatalmas urat, ilyen hangosan zaklatja.

– Vessétek ezt a szemtelen madarat a kútba, hadd hűljön le egy kicsit! – parancsolta mérgesen. A szolgák meg is fogták a kiskakast, és beledobták a mély kútba. De a kiskakas nem ijedt meg, hanem nagy kortyokban felitta az egész kútvizet, aztán könnyedén kisétált a fenékről, s már repült is vissza a palota elé.

– Szultán, szultán, add vissza a félkrajcárom! – kiáltotta megint, mintha semmi sem történt volna. A szultán erre még jobban dühbe gurult. – Dobjátok a tüzes kemencébe, ott majd elhallgat! – kiáltotta. A szolgák bevetették a kiskakast az izzó kemencébe, de ő csak kifröcskölte magából a kútból ivott vizet, s a tűz nyomban kialudt, mint mikor eső csap a parázsra. A kiskakas poros tollal, de sértetlenül lépett ki a hamuból.

– Szultán, szultán, add vissza a félkrajcárom! – szólt harmadszor is, ugyanolyan bátran, mint először. A szultán ekkor már a méregtől is alig kapott levegőt. – Vigyétek a méhes ládához, csípjék meg jól! – parancsolta. Ám a kiskakas, ahogy a méhek nekirepültek, egyszerűen kitátotta a csőrét, és mind egy szálig lenyelte őket, aztán vidáman visszasétált a palota elé.

– Szultán, szultán, add vissza a félkrajcárom! – hangzott negyedszer is a makacs kis hang. A szultánnak ekkorra már elfogyott a türelme és az ötlete is, ezért végső dühében befogatta a kiskakast a kincseskamrába, tele arannyal és drágakővel, hátha ott a sok kincs között majd végre elhallgat.

A kiskakasnak azonban éppen ez tetszett a legjobban. Nekiállt, és jóízűen felcsipegette a sok fényes aranypénzt, ahogy máskor a szemesbabot szokta, míg a begye egészen tele nem lett. Amikor jóllakott, kirepült a kamra kis ablakán, s egyenesen hazafelé vette az útját, a szegény öregasszony házikójához.

Ahogy hazaért, leszállt az udvar közepére, és nagy örömmel odaszaladt a gazdasszonyához. – Gazdasszony, gazdasszony, nyisd ki a kötényed! – kotkodácsolta, és amint az öregasszony széttárta a kötényét, a kiskakas sorra kikotkodácsolta belőle mind az arany csillogó pénzt, ami csak a begyében volt.

Az öregasszony azt sem tudta, hova legyen a nagy örömtől, hiszen annyi aranya lett egyszeriben, hogy egész hátralévő életére elég volt belőle. Szép házat építtetett, s attól fogva sosem éheztek többé, a kiskakas pedig ott kapirgált mellette az udvaron, büszkén és elégedetten, mert végül visszaszerezte, ami jog szerint az övék volt. Azóta is mondják arrafelé, hogy aki kitart a magáé mellett, az egyszer visszakapja, amit elvettek tőle.