A rest macska

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy takaros kis házikó a falu szélén. Abban lakott egy öregasszony, s vele együtt egy nagy, szürke macska, akit Cirmosnak hívtak. Cirmos szép, erős macska volt, hosszú bajusszal, éles karmokkal – csak éppen a világ legrestebb macskája is ő volt egy személyben.

Egész álló nap a kályha mellett heverészett, farkát szépen maga köré csavarta. Ha valaki csak annyit mondott neki, hogy „egér”, már nagyot ásított, és visszahunyta a szemét.

Egy reggel az öregasszony sápadtan lépett ki a kamrából. – Cirmos, Cirmos, kelj fel! – mondta. – Egész éjjel csörögtek-csattogtak az egerek, kilyukasztották a lisztes zsákot! – Majd holnap, jó gazdasszonyom, majd holnap – dorombolta Cirmos, és egyet nyújtózott, aztán visszaaludt.

Másnap még nagyobb volt a baj: az egerek megkóstolták a szalonnát is, és egy egész kerek sajtot elgörgettek egészen a lyukukig. – Cirmos, Cirmos, most az egyszer csakugyan kelj fel! – kérlelte az öregasszony. – Majd holnap, jó gazdasszonyom, majd holnap – dorombolta Cirmos, és a másik oldalára fordult.

Teltek-múltak a napok, és az egerek egyre vakmerőbbek lettek. Már nem is surrantak, hanem peckesen sétáltak végig a konyhán, mintha övék volna az egész ház. Egy este pedig, mikor az öregasszony az utolsó darab téli szalonnáját is megrágva találta a kamrában, sírva fakadt.

– Ha te nem fogod meg őket, Cirmos, kénytelen leszek elkérni a szomszédasszony macskáját, azt, amelyik reggeltől estig dolgozik! – mondta az öregasszony. – Téged pedig kiteszlek az ajtó elé! Cirmos erre csak nagyot ásított, mert azt hitte, ez a szó is csak úgy elmúlik, mint a többi.

Ám aznap éjjel, mikor mindenki aludt, halk nesz ütötte meg a fülét. A padló alól kidugta fejét egy hórihorgas, bajszos öregegér, maga az egérkirály, körülötte pedig egész sereg apró egér gyülekezett. – Ma éjjel a magtárba megyünk! – suttogta az egérkirály. – Ott vár ránk a jövő évi vetőmag, és a lusta macska ugyan nem áll az utunkba!

Cirmos ekkor hallotta meg először, hogy „lusta macska” – és furcsán szorult el tőle valami a szívében. Eszébe jutott az öregasszony sírása, az üres kamra, meg az is, hogy hamarosan tél lesz. Lassan felállt, nagyot nyújtózott – de most nem azért, hogy visszaaludjon.

Halkan, ahogy csak egy macska tud, végigosont a folyosón, egyenest a magtár felé. Az egerek épp akkor másztak be a zsákok közé, amikor Cirmos árnyéka rájuk vetült. – Jó estét, egerek! – mondta Cirmos, és a szeme sárgán villant a sötétben. – Azt hallottam, ma éjjel vendégségbe jöttök. Fogadjatok hát szívesen, mert én is itt vagyok!

Az egerek sikoltozva menekültek jobbra-balra, ki az ablakon, ki egyenest a lyukba, Cirmos pedig egyiket a másik után kergette végig az udvaron. Még az egérkirály is csak épphogy beérte a lyukát, a farka hegyét is alig tudta még idejében bekapni maga után.

Reggelre olyan csend lett a házban, amilyen még sosem volt azelőtt. Az öregasszony kilépett a kamrába, és nem talált egyetlen rágott zsákot sem, csak Cirmost, amint ott ült büszkén a küszöbön, körülötte apró egérnyomok vezettek egyenest az udvar végébe. – Cirmos, drága Cirmosom! – ölelte át az öregasszony. – Hát mégis megfogtad őket! – Csak eddig lusta voltam – dorombolta Cirmos –, de aki mindenét elveszítheti, annak ideje munkához látni.

Attól a naptól fogva Cirmos minden este körbejárta a házat, mielőtt lefeküdt volna, és ha egeret talált, hamar elkergette. Utána pedig – s ezt senki nem vette tőle rossz néven – nyugodtan elnyújtózott a meleg kályha mellett, és aludt, mint a bunda. Az öregasszony pedig minden reggel egy kis tálka tejjel köszönte meg neki a munkáját.

Itt a vége, fuss el véle.