Fehérlófia

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, élt egy fehér kanca, aki egy pusztai legelőn kóborolt egymagában. Egy nap izzó parazsat talált az útja szélén, s mert nagyon megéhezett, engedett a kísértésnek, és lenyelte. Attól a naptól kezdve különös várakozás költözött a szívébe, és kilenc hónap múltán egy erős, fekete hajú fiúgyermeknek adott életet.

A fiút Fehérlófiának nevezték el, hiszen a fehér kanca szülte a világra. Nem úgy növekedett, mint más gyermekek: napról napra szemmel láthatóan erősödött, és amíg más porontyok még totyogni is alig tudtak, ő már fákat próbált kicsavarni tövestül.

Hétévesen olyan erős lett, hogy egy öreg tölgyfát is derékba tudott törni, ha jókedve úgy hozta. Tizenkét évesen pedig már tudta, hogy ő nem közönséges legény, és elhatározta, világgá megy, hogy próbára tegye az erejét, és megkeresse a helyét a nagyvilágban.

Elbúcsúzott édesanyjától, a fehér kancától, aki könnyes szemmel intett neki búcsút, majd elindult az úton, amerre a szeme látott. Nem sokáig ment egymagában: hamarosan egy különös alakba botlott, aki éppen egy egész erdőt gyomlált ki puszta kézzel, mintha csak gazt tépdesne.

– Ki vagy te, hogy ilyen könnyedén bánsz a fákkal? – kérdezte Fehérlófia csodálkozva. – Fanyűvő vagyok – felelte az idegen –, és ha van hozzá kedved, tarthatunk együtt, mert nekem is próbára kell tennem az erőmet a világban.

Egymás mellé szegődtek hát, és nem sokkal később egy harmadik társra is találtak: egy hatalmas kovácsra, aki puszta ujjaival gyúrta, hajlítgatta a vasat, mintha csak agyag lenne a kezében. Vasgyúrónak hívták, és örömmel csatlakozott a két vándorhoz.

Hárman együtt vándoroltak tovább, míg egy mélységes erdő közepén egy elhagyatott, ám kényelmes házikóra bukkantak. Úgy döntöttek, ott ütik fel a szállásukat, és mivel élelemre is szükségük volt, megegyeztek, hogy felváltva mennek vadászni, míg a másik kettő otthon marad, és megfőzi az ebédet.

Elsőként Vasgyúró maradt otthon. Javában főzött, amikor egy alig arasznyi, ám ijesztően erős emberke toppant be hozzá, és követelte, hogy adja neki az egész ételt. Amikor Vasgyúró nem engedett, a kis emberke úgy elpáholta, hogy alig bírt lábra állni, aztán az egész főztöt felfalta, és eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Másnap Fanyűvővel esett meg ugyanez, ő is szégyenkezve vallotta be este, hogy „elaludt”, pedig igazából a kis emberke verte el alaposan. Harmadik napon Fehérlófián volt a sor, hogy otthon maradjon, és most már ő is találkozott a különös jövevénnyel.

Amikor az emberke ordítva követelte az ételt, Fehérlófia nem ijedt meg, hanem nekiugrott, és jól megragadta. Olyan erővel szorította meg, hogy a kis emberke fájdalmában elkezdett könyörögni, mire Fehérlófia végül elengedte – de csak azután, hogy az kereket oldott, és egy mély lyukba menekült a föld alá.

Fehérlófia követte a nyomát egészen egy tátongó üregig, mely mélyen a föld gyomrába vezetett. Amikor társai is előkerültek, bevallották, mi történt velük az előző két napon, és Fehérlófia megértette, hogy oda kell leereszkedniük, ha véget akarnak vetni a manó garázdálkodásának.

Hosszú kötelet fontak hát vesszőből, Fehérlófia belekapaszkodott, és társai lassan leengedték a sötét mélybe. Odalent egy furcsa, félhomályos világ tárult elé, ahol három csodaszép kastély állt egymás mellett: az egyik rézből, a másik ezüstből, a harmadik pedig színaranyból.

A rézkastélyban egy szomorú királykisasszonyt talált, akit egy háromfejű sárkány tartott fogva. Fehérlófia kiállt a sárkány elé, és hosszú, kemény küzdelem után legyőzte mind a három fejét, így kiszabadította a leányt. Az ezüstkastélyban egy hatfejű, az aranykastélyban pedig egy kilencfejű sárkánnyal kellett megküzdenie, de rendre győzedelmeskedett, és mindhárom királykisasszonyt kiszabadította fogságukból.

A három leány hálából egy-egy csodálatos ajándékot adott neki: egy diót, egy mogyorót és egy gesztenyét, melyekben – mint mondták – egész kastélyok lapultak elrejtve. Fehérlófia ezután mindhármukat felküldte társaihoz a kötélen, utoljára a legkisebbik, legszebbik aranykirálylányt, akibe időközben szívből beleszeretett.

Ám amikor rajta lett volna a sor, hogy őt is felhúzzák, Fanyűvő és Vasgyúró irigységükben elvágták a kötelet, remélve, hogy a lányok és a kincsek egyedül az övék maradnak. Fehérlófia a mélyben rekedt, de nem csüggedt: tudta, hogy erejéhez a szíve bátorsága is társul, és ez a kettő együtt mindig kivezet a bajból.

Sokáig bolyongott az alvilág ösvényein, míg egy hatalmas griffmadárral nem találkozott, amely éppen a fiókáit védte egy tűzokádó sárkánytól. Fehérlófia legyőzte a sárkányt, mire a hálás madár felajánlotta, hogy felröpíti őt a felső világba.

Az útra sok húst kellett vinniük, hogy a madár erőt gyűjtsön a hosszú repüléshez, ám az utolsó szakaszon elfogyott az elemózsia. Fehérlófia nem tétovázott: egy falat húst adott a saját karjából a madárnak, hogy kitartson az utolsó pillanatig. A griffmadár érezte, hogy ez nem közönséges falat, ezért nem nyelte le, hanem a csőrében őrizte egészen a napvilágig, ahol gondosan visszaillesztette a helyére, és Fehérlófia karja abban a pillanatban sértetlenül összeforrt.

Így ért vissza a felső világba, ahol hamar rájött, hogy két hűtlen társa nemcsak elárulta, hanem a három királykisasszonyt is magának akarta megtartani. Fehérlófia szó nélkül rendet tett: Fanyűvőt és Vasgyúrót elzavarta, hogy soha többé ne lássa őket, ő maga pedig feleségül vette az aranykirálykisasszonyt, akit annyi veszélyen át kísért idáig.

A dióból, mogyoróból és gesztenyéből előbukkant a három csodakastély, és attól kezdve boldogan éltek benne mindannyian – Fehérlófia, a felesége, és a másik két megmentett királykisasszony is, akik saját palotájukban leltek otthonra. Fehérlófia pedig, aki egy fehér kanca fiaként jött a világra, attól fogva bölcs és igazságos gazdájaként vigyázott mindenkire, aki a közelében élt.