A kóró és a kismadár

Egyszer volt, hol nem volt, egy nyárvégi mezőn állt egy magányos kóró. Vékony volt és szikkadt, mégis büszkén nyújtózott az ég felé, mert azt hitte, ő a legszebb a határban. A tarlón, ahol állt, már minden más növényt learattak, csak ő maradt ott egyedül, egyenesen, mint egy kis őrszem.

Egy este arra szállt egy fáradt kismadár. Hosszú utat tett meg aznap, elfáradt a szárnya, és ahogy meglátta a kórót, örömmel telepedett a csúcsára. „Itt megpihenek éjszakára” – gondolta, és összehúzta magát, hogy aludjon.

Ám alighogy lehunyta a szemét, a kóró megbillent alatta, jobbra-balra imbolygott, mintha nem bírná el a pihe-puha kismadár súlyát sem. A madár rémülten kapaszkodott a szárába. „Kóró, kóró, kérlek, állj egyenesen, mert leesem!” – kiáltotta.

De a kóró csak sóhajtott, és nem tudott kiegyenesedni. „Nem tehetem, kismadár – mondta halkan. – A gyökerem elgyengült, mert egy kecske egész nyáron rágcsálta az oldalamat. Alig van erőm megállni, nemhogy még téged is tartsalak.”

A kismadár elszomorodott, de nem adta fel. Fölrepült, és addig keresgélt, míg meg nem találta a kecskét a legelő szélén, amint lehajtott fejjel álldogált. „Kecske, kecske, kérlek, ne rágd tovább szegény kóró oldalát, hiszen alig bírja már tartani magát!” – kérte szépen.

A kecske szomorúan nézett rá. „Szívesen abbahagynám, kismadár, de éhes vagyok. A nyáj lelegelte már az egész rétet, egyetlen zöld szálat sem hagyott nekem. Ha nem eszem a kóróból, nem marad más.”

Ekkor a madár a pásztorhoz repült, aki a domboldalon üldögélt, és a nyáját figyelte. „Pásztor bácsi, kérlek, vezesd át a nyájat a másik rétre, ott még van friss fű! Hadd lakjon jól mindenki, hogy a kecskének se kelljen többé a kórót rágnia.”

A pásztor elmosolyodott, és föl is állt volna, de aztán tanácstalanul körülnézett. „Szívesen odavezetném őket, kismadár, de a bokor alá gurult a kis fapipám, amivel a nyájat szoktam terelni, és hiába keresem, sehol sem találom.”

A kismadár erre boldogan csippantott egyet, hiszen ő aztán tudott repülni, ő aztán mindent belátott onnan fentről. Körberepülte a bokrot, és hamarosan megpillantotta a fapipát a levelek között. Le is szállt mellé, és félrecsipegette a leveleket, amíg elő nem bukkant.

A pásztor örömmel vette kezébe a megtalált pipát, belefújt, és a nyáj engedelmesen megindult utána a friss, zöld rét felé. A kecske is velük tartott, jóllakott az illatos fűvel, és attól kezdve eszébe sem jutott többé a kóró felé nézni.

A kóró gyökere lassan, napról napra erőre kapott. Ahogy múltak a napok, egyre egyenesebben állt, egyre büszkébben nyújtózott a napfény felé, mint valaha. Egy reggelre pedig már olyan szilárdan állt a helyén, mintha sosem hajlott volna meg.

A kismadár visszaszállt hozzá, és óvatosan a csúcsára telepedett. A kóró meg sem rezdült, csak lágyan ringatózott a szélben, ahogy egy jó barát szokott. „Köszönöm, kismadár – suttogta. – Nélküled talán sosem egyenesedtem volna ki.”

A kismadár boldogan eldalolt egy esti nótát, aztán szárnya alá dugta a fejét, és elaludt a kóró tetején, olyan békésen, mintha egy puha fészekben pihenne. Attól az estétől kezdve minden éjjel visszatért ugyanoda, mert tudta: aki segít másnak, előbb-utóbb maga is talál egy biztos helyet, ahol megpihenhet.