A répa

Élt egyszer egy öregapó egy kicsi házban, messze-messze egy falu szélén, a ház mellett pedig kertecske zöldellt. Egy tavaszi reggelen fogott egy maroknyi répamagot, sorba rakta a barna földbe, gondosan betakarta, és minden áldott nap megöntözte. Valahányszor elment mellette, mindig odaszólt neki: – Nőjél, nőjél szépen, kis répám!

A répa hallgatott az öregapóra, és nőni kezdett. Nőtt egy hétig, nőtt kettőig, aztán már nem akart megállni. Nőtt és nőtt, míg olyan kövérre és nagyra hízott, hogy betöltötte az egész ágyást, a levelei pedig úgy zizegtek a szélben, mint a nagy fák lombja, gyökere pedig egyre mélyebbre fúrta magát a barna földbe.

Egy reggel az öregapó megállt előtte, megvakarta a fejét, és azt mondta: – No, azt hiszem, ideje kihúzni ezt a répát! Megfogta a zöld levelek bokrétáját mindkét kezével, megvetette a lábát, és húzni kezdte. Húzta, húzta, de a répa meg se moccant, olyan mélyen ült a földben, mintha odanőtt volna a világ közepéhez.

Az öregapó megtörölte verejtékes homlokát, és beszólt a feleségének: – Gyere, anyó, segíts, mert egymagam nem bírok ezzel a répával! Az öregasszony kisietett a házból, derékon fogta az urát, az öregapó megfogta a répát, és megint nekifeszültek ketten. Húzták, húzták, de a répa most sem engedett, csak a levelei remegtek a nagy erőlködéstől.

Ekkor kiszaladt a kertbe az unokájuk is, egy copfos kislány, és megkérdezte, miben segíthet. – Fogd meg anyót, mi ketten meg tartjuk a répát! – mondta az öregapó. A kislány derékon fogta a nagymamáját, a nagymama az öregapót, az öregapó a répát, és nekifeszültek mind a hárman. Húzták, húzták teljes erőből, de a répa most sem mozdult egy hajszálnyit sem.

A kislány ekkor hívta a kutyájukat, aki a ház tövében szundikált a napsütésben. – Bodri, gyere gyorsan, szükségünk van rád! – kiáltotta. A kutya odaszaladt, és farkcsóválva beállt a sorba: a kutya fogta a kislányt, a kislány a nagymamát, a nagymama az öregapót, az öregapó a répát. Húzták, húzták, ám a répa meg most sem engedett, csak nyikordult egyet a földben.

A nagy zajra előbújt a macska is a kemence mellől, ahol addig szendergett. Beállt ő is a sorba: a macska fogta a kutyát, a kutya a kislányt, s így tovább, egészen a répáig. Húzták, húzták, nyögtek és nyekeregtek, de a répa meg se rezdült, mintha odaszögezték volna a földhöz.

Ekkor egy icipici egér dugta ki az orrát a pajta sarkából, és megkérdezte, mi ez a nagy nyüzsgés a kertben. – Gyere, kicsi egér, minden segítő kéz számít! – hívta a macska. Az egér beállt hát a sor végére: fogta a macska farkát, a macska a kutyát, a kutya a kislányt, a kislány a nagymamát, a nagymama az öregapót, az öregapó pedig két kézzel szorosan a répát.

– Egy, kettő, három! – kiáltotta az öregapó, és mindannyian teljes erejükből nekifeszültek. Húzták, húzták, addig-addig, míg egyszer csak reccsenve-döngve kimozdult a répa a földből, olyan hirtelen, hogy mind a heten hanyatt estek egymás hegyén-hátán a puha fűbe.

Ott feküdtek egy kupacban, nevetve, kapkodva a levegőt, mellettük pedig ott hevert a répa: akkora volt, mint egy kisebbfajta szekér. Az öregapó feltápászkodott, végignézett a hatalmas zöldségen, aztán a kis és nagy segítőin, és jóízűt nevetett. – Na ugye, hogy egyedül sosem ment volna! – mondta, és megveregette előbb az anyó, aztán az unoka vállát, végül megsimogatta a kutya, a macska és az egérke fejét is, mert tudta, hogy mindegyikük segítsége nélkül a répa most is ott ülne a földben.

Aznap este az egész ház répalevest evett vacsorára, és a nagy répából mindenkinek jutott: az öregasszonynak, az unokának, a kutyának, a macskának és a kicsi egérnek egyaránt. Attól a naptól kezdve, ha valamelyik munka nagyon nehéznek látszott, mindig eszükbe jutott a répa története, és tudták jól: ami egyedül nem megy, az összefogással mindig sikerül.