A tücsök és a hangya

Meleg nyári nap volt, a rét sárga százszorszépekkel és pirospozsgás pipacsokkal volt tele. A tücsök ott hegedült a fűszálak között, és minden áldott nap csak muzsikált, énekelt, ugrándozott a napfényben.

Arrébb, egy kis dombocska tövében, a hangya éppen egy nála sokkal nagyobb búzaszemet cipelt a hátán. Verejtékezve, kapaszkodva vonszolta hazáig, aztán visszafordult a következőért.

– Gyere, pihenj egy kicsit! – kiáltott oda neki a tücsök vidáman. – Ilyen szép időben ki gondol a munkára? Táncoljunk inkább!

A hangya megállt egy pillanatra, megtörölte a homlokát, és csak ennyit mondott: – Ha most nem gyűjtök, télen mi lesz velem? Neked is jobb lenne, ha félretennél valamit.

De a tücsök csak nevetett, és tovább zenélt. Így telt a nyár, így telt az ősz is: a hangya minden nap hordta be a magokat a föld alatti kamrájába, a tücsök pedig énekelt, míg a nap le nem ment.

Aztán egy reggel fehér zúzmara lepte be a rétet. Elfogytak a virágok, elhallgattak a bogarak, és hideg szél söpört végig a tarra kopott mezőn. A tücsök vacogva bújt egy száraz levél alá, de a gyomra korgott, és sehol egy falat étel.

Emlékezett rá, hogy a hangya háza a domb alatt van, hát odabotorkált, és halkan bekopogott.

– Ki az? – szólt ki a hangya.

– Én vagyok, a tücsök – felelte szégyenkezve. – Nagyon fázom, és éhes vagyok. Adnál nekem egy kis ennivalót?

A hangya kinyitotta az ajtót, és összehúzott szemmel nézte a didergő tücsköt. – És te mit csináltál egész nyáron, amíg én dolgoztam? – kérdezte.

– Énekeltem – suttogta a tücsök lehajtott fejjel. – Egész nap csak énekeltem.

A hangya elgondolkodott egy pillanatra, aztán félreállt az ajtóból. – Gyere be a hidegről – mondta. – Adok neked levest és magvakat, most az egyszer. De jövőre te is gyűjts velem, hogy ne kelljen mástól kérned.

A tücsök bólintott, és melegen befészkelte magát a hangya kamrája mellé. Attól a naptól kezdve, ha eljött a nyár, ő is segített gyűjteni – de esténként, munka után, azért egy-egy szép dalt még mindig elénekelt a hangyának.