A kis vörös tyúk

Egy napsütötte tanyaudvaron élt egyszer egy kis vörös tyúk, három pihepuha csibéjével. Szeretett kapirgálni a porban, és egy reggel, ahogy éppen kotorászott, egy szem búzára bukkant. Forgatta, nézegette a csőrében, aztán körülnézett, hátha valaki segít neki eldönteni, mit kezdjen vele.

A kutya ott szundikált a napon, a macska a csűr tetején dorombolt, a kacsa pedig a kis tó partján hápogott magának. – Ki segít nekem elültetni ezt a búzaszemet? – kérdezte a kis vörös tyúk. – Én nem – morogta a kutya, és visszahajtotta a fejét a mancsára. – Én sem – nyújtózott a macska. – Én aztán igazán nem – hápogta a kacsa, és inkább beúszott a tóba. – Nem baj – mondta a kis vörös tyúk. – Akkor majd magam elültetem.

El is ültette a búzaszemet a kert szélén, minden reggel megöntözte, és türelmesen várta, míg egy vékony zöld hajtás bújt elő a földből. A hajtásból napról napra magasabb szár lett, végül aranyszínű kalász koronázta a tetejét.

Amikor eljött az aratás ideje, a kis vörös tyúk megint odament a kutyához, a macskához és a kacsához. – Ki segít nekem learatni a búzát? – kérdezte. – Én nem – mondta a kutya. – Én sem – mondta a macska. – Én aztán igazán nem – mondta a kacsa. – Nem baj – mondta a kis vörös tyúk, és a szárnya alá gyűjtve maga aratta le a kalászokat, majd kévébe kötve hazavitte őket a hátán.

Másnap a zsáknyi búzát a malomba kellett vinni, hogy szép fehér liszt legyen belőle. – Ki segít elvinni a búzát a malomba? – kérdezte a kis vörös tyúk. A válasz megint csak ugyanaz volt: senki. Fogta hát a zsákot, elcipelte a malomig, és maga hozta haza a puha, illatos lisztet.

Otthon nekilátott a dagasztásnak, és negyedszer is föltette a kérdést: – Ki segít nekem megsütni a kenyeret? A kutya elfordult, a macska lehunyta a szemét, a kacsa pedig csak hápogott egyet. A kis vörös tyúk sóhajtott egyet, majd maga gyúrta cipóvá a tésztát, és óvatosan betette a forró kemencébe.

Nemsokára olyan finom illat úszott végig az udvaron, hogy a kutya orra megrándult álmában, a macska hasa megkordult a tetőn, a kacsa pedig egyenesen kiszaladt a vízből. Mind a hárman odasereglettek a konyhaajtó elé, és onnan lesték, ahogy a kis vörös tyúk kiveszi a kemencéből a ropogós, aranybarna kenyeret.

– Én segítek megenni! – kiáltotta a kutya. – Én is! – nyávogta a macska. – Én is, én is! – hápogta a kacsa. De a kis vörös tyúk csak megrázta a fejét, és csendesen végignézett rajtuk.

– Ki ültette el a búzát? Én. Ki aratta le, ki vitte el a malomba, ki gyúrta meg és ki sütötte meg a tésztát? Mindig csak én, egyedül – mondta szelíden. – Most pedig én és a csibéim esszük meg a kenyeret.

Azzal beterelte a három kis csibéjét a konyhába, körülülték az asztalt, és jóízűen elfogyasztották a meleg, ropogós kenyeret, amit ő maga sütött. A kutya, a macska és a kacsa pedig szégyenkezve kullogtak vissza a helyükre – és attól a naptól kezdve, ha valaki munkára kérte őket, sokkal szívesebben nyújtottak segítő kezet.