A mézeskalács emberke

Élt egyszer egy öregasszony, egymagában egy kicsi házban, az erdő szélén. Egy verőfényes reggelen kedve támadt valami finomságot sütni, elővette hát a lisztet, a mézet és a fahéjat, és omlós tésztát gyúrt belőle. Formázott magának egy kerek fejű, vidám kis emberkét: mazsolából volt a szeme, cukorból a mosolya, és egy sor gomb díszítette a hasát.

Óvatosan a tepsire fektette, betolta a kemencébe, aztán várt, míg a konyha megtelt az illatával. Amikor kinyitotta a sütő ajtaját, hogy megnézze, kész van-e már, csoda történt. A mézeskalács emberke felugrott a tepsiről, kiszökkent az ablakpárkányra, onnan le az udvarra, és futásnak eredt.

– Állj meg! – kiáltott utána az öregasszony, és a kötényébe törölve lisztes kezét, üldözőbe vette. Kiszaladt a kertből az öregember is, hogy elfogja, de a mézeskalács emberke csak nevetett, és vidáman hátraszólt nekik: – Fuss, fuss, ahogy csak bírsz, engem utol úgysem érsz! Az öregasszony kezéből kiszaladtam, az öregembertől is elszaladtam, tőletek is elfutok, meglássátok!

Azzal továbbgurult a mezőn, könnyedén, mint a szél. Egyszer csak egy nyulacska ugrott elé a bokor mögül, és rákiáltott: – Hova, hova, kis emberke? Állj meg, jó falat vagy, megeszlek! De a mézeskalács emberke meg sem lassított, csak visszakiáltotta a versikéjét, azzal toldva meg, hogy a nyúltól is elfutott, és a nyúl hamar lemaradt mögötte, ahogy szedte rövid lábait, de hiába.

Így szaladt tovább, míg egy nagy szürke farkassal nem találkozott az erdő szélén. – Megállj, kis emberke, éppen ilyen édességre volt gusztusom! – morogta a farkas, és utána vetette magát. A mézeskalács emberke azonban ezúttal is fürgébbnek bizonyult: visszakiáltotta a versikéjét, kiegészítve, hogy a farkastól is elfutott, és már ott sem volt, mire a farkas levegőhöz jutott volna.

Egy tisztáson egy nagy barna medve dörmögött épp a málnabokrok között, amikor megpillantotta a hancúrozva közeledő kis alakot. – Milyen finom illat! Gyere csak közelebb! – dörmögte a medve, és lomhán feltápászkodott. A mézeskalács emberke azonban se nem lassult, se nem félt, csak elszaladt mellette, visszakiáltva a versikéjét, immár a medvét is hozzátoldva a felsoroláshoz, a medve pedig néhány lépés után lihegve megállt, hisz a nagy testéhez képest a mézeskalács emberke szinte repült.

Egyszer csak egy folyóhoz ért, és nagyon elbizakodott lett, hiszen eddig mindenkit lehagyott: az öregasszonyt, az öregembert, a nyulat, a farkast és a medvét is. A parton azonban ott üldögélt egy vörös róka, és ravaszul figyelte a közeledőt. – Micsoda ügyes kis emberke szaladgál erre! Nem is akarlak megenni, csak csodálom, milyen fürgén futsz – szólt a róka nyájasan, és barátságosan biccentett felé.

A mézeskalács emberke, aki addig mindenkit lehagyott, örömmel elmesélte a rókának, hányféle állattól menekült már meg aznap. Amikor azonban a folyóhoz értek, megtorpant, mert nem tudott átúszni a túlsó partra, a víz pedig gyorsan sodorta a habokat. – Ugorj csak a farkamra, átviszlek én szívesen a másik partra – ajánlotta a róka, olyan kedvesen, hogy a mézeskalács emberke egy percig sem habozott.

A mézeskalács emberke felkapaszkodott a róka farkára, és nekivágtak a víznek. Kis idő múlva a róka megszólalt: – Kapaszkodj feljebb, a hátamra, mert a farkam kezd alámerülni. A mézeskalács emberke feljebb mászott hát, majd mikor a róka újra szólt, hogy másszon egészen az orra hegyére, mert különben elázik, gyanútlanul fel is kúszott oda.

És amint épp a túlsó partot pillantotta meg, a róka egyet ugrott a szájával, és nem volt többé mézeskalács emberke. Csak a folyó csobogott tovább csendesen a naplementében, mintha semmi sem történt volna.

Az öregasszony és az öregember attól a naptól kezdve mindig együtt sütöttek, és amikor legközelebb mézeskalácsot formáztak, szorosan fogták a tepsit, nehogy megint elszaladjon valaki. Azóta is, ha jó illat száll a konyhából, mindenki mosolyogva gondol a kis mézeskalács emberkére, aki egyszer az egész falut végigfuttatta.