A csizmás kandúr

Élt egyszer egy molnár, aki három fiára hagyta a malmot, a szamarat meg a macskát. A legidősebb a malmot kapta, a középső a szamarat, a legkisebbnek pedig már csak a kandúr jutott. A legkisebb fiú szomorúan nézett a macskára, és sóhajtott egyet.

– Mihez kezdjek veled? – mondta. – Ha eladlak is, egyszer jóllakom, aztán újra üres lesz a tarisznyám.

A kandúr felült a küszöbre, nyugodtan megnyalta a mancsát, és így szólt:

– Ne búsulj, gazdám! Adj nekem egy zsákot meg egy pár csizmát, hadd járjam a bokrok között, és meglátod, többet érek, mint gondolnád.

A fiú nagyot nézett, hiszen még sosem hallott beszélő macskát. De látta a kandúr okos, csillogó szemét, és megbízott benne. Szerzett neki egy kis zsákot és egy pár csinos csizmát.

A kandúr felhúzta a csizmát, vállára vette a zsákot, és elindult az erdő felé. Útközben a zsákba finom füvet meg egy kis répát tett, a zsák száját pedig tágra hagyta nyitva. Aztán lefeküdt a bokor mellé, mintha aludna.

Nem telt bele sok idő, egy buta kis nyúl bekukucskált a zsákba. A kandúr egyetlen mozdulattal összehúzta a zsák száját, és már vitte is a nyulat a királyi palotába.

– Felséges király! – hajolt meg a kandúr a trónus előtt. – A gazdám, Karabás őrgróf üzeni, hogy ezt a nyulat ajándékba küldi felségednek.

– Karabás őrgróf? – csodálkozott a király. – Nem hallottam még róla, de szívesen veszem az ajándékát. Köszönd meg neki!

Másnap a kandúr két fürjet fogott, harmadnap meg egy kövér fácánt, és mindet a királynak vitte, ugyanazokkal a szavakkal. A király minden alkalommal jobban megkedvelte az ismeretlen őrgrófot, és már alig várta, hogy megismerhesse.

Egy szép napon a kandúr hallotta, hogy a király a lányával kocsikázni indul a folyópart mentén. Odaszaladt a gazdájához, és azt súgta:

– Gazdám, jöjj velem a folyóhoz, és ott fürödj meg, de hallgass rám, és bármi történik, ne szólj egy szót sem!

A fiú megfürdött a hűvös vízben. Közben a kandúr elrejtette a fiú rongyos ruháját egy nagy kő alá. Amikor megjelent a királyi hintó, a kandúr kirohant az útra, és kétségbeesetten kiáltozni kezdett:

– Segítség, segítség! Karabás őrgróf a vízbe esett, és mindene odaveszett!

A király megismerte a kandúrt, és azonnal intett az inasainak. Kihúzták a fiút a vízből, és a király díszes ruhát hozatott neki a hintóból. Az új ruhában a legkisebb fiú olyan délceg volt, hogy a királylány egyből ránézett, és el is pirult.

– Gyere, ülj mellénk a hintóba! – hívta a király.

A kandúr boldogan szaladt előre. Az úton kaszálók dolgoztak egy hatalmas réten. Odaszólt nekik:

– Jó emberek, ha a király megkérdezi, kié ez a rét, azt mondjátok, hogy Karabás őrgrófé! Ha nem így tesztek, mindnyájan bajba kerültök.

A kaszálók megijedtek, és szót fogadtak. Amikor a király megkérdezte, kié a rét, egy szájjal felelték:

– Karabás őrgrófé, felség!

A kandúr futott tovább. Aratókhoz ért, akik érett búzát vágtak, és nekik is ugyanezt mondta. Így történt, hogy a király kérdésére a búzatábla is Karabás őrgróf birtoka lett.

– Nahát! – ámuldozott a király. – Te aztán gazdag ember vagy, fiam!

A fiú csak mosolygott, és nem szólt semmit, ahogy a kandúr kérte.

A kandúr végül egy nagy, sötét kastély elé ért. Abban lakott egy óriás, aki bármilyen alakot fel tudott venni. A kandúr bátran bekopogtatott.

– Hallottam, hogy te mindenféle állattá át tudsz változni – mondta udvariasan. – Igaz ez?

– Persze hogy igaz! – dörmögte az óriás, és egy pillanat alatt hatalmas oroszlánná változott.

A kandúr megugrott ijedtében, és felmászott a tetőre. Amikor az óriás visszaváltozott, lemászott, és megvallotta, hogy nagyon megijedt.

– De az oroszlánná változás még nem nagy dolog – mondta. – Hallottam, hogy kicsi állattá, mondjuk egérré is át tudsz változni. Azt azonban már nem hiszem el.

– Nem hiszed? Akkor nézd! – kacagott az óriás, és egérré változott.

A kandúr egyetlen szökkenéssel elkapta az egeret, az óriás pedig annyira megrémült, hogy világgá szaladt. A kastély pedig gazdátlanul maradt.

Közben a királyi hintó odaért a kastély kapujához. A kandúr előlépett, és meghajolt:

– Isten hozta felségedet Karabás őrgróf kastélyában!

A király elcsodálkozott: – Ez a te kastélyod, fiam? Hiszen ennél szebbet még nem is láttam!

Bementek, ahol az asztal már meg volt terítve a legfinomabb ételekkel. A király a lakoma végén a gazdához fordult:

– Szeretném, ha a vejem lennél. Fogadd el a lányom kezét!

A királylány elpirult, de örömmel bólintott. A legkisebb fiú is boldogan mondott igent.

Nagy lakodalmat csaptak, hét nap és hét éjjel vigadtak. A kandúr pedig egy díszes székben ült az asztalfőn, és attól fogva soha többé nem kellett egeret fognia, csak ha kedve támadt rá.

A molnár legkisebb fia boldogan élt a királylánnyal, és mindig hálás maradt a hűséges kandúrnak, aki a csizmájával, az eszével meg a bátorságával szerencsét hozott neki.