Babszem Jankó

Élt egyszer egy szegény asszony, akinek nem volt gyermeke. Mindennap kiült a háza elé, és csak sóhajtozott: „Bárcsak lenne egy kicsi fiam! Ha akkora volna is, mint egy babszem, akkor is boldog lennék vele!”

Egyszer csak úgy lett, ahogy kívánta. Az asszonynak született egy parányi kisfia, nem nagyobb egy babszemnél. Az asszony úgy örült neki, mintha az egész világot kapta volna. Babszem Jankónak nevezte el, és olyan szeretettel nevelte, hogy a kicsi kisfiú hamar vidám, eszes legénykévé cseperedett. Nőni ugyan egy fikarcnyit sem nőtt, de a bátorsága akkora volt, mint egy hegy.

Egy nap az édesanyja dolgozni indult, de a tehenét nem tudta kihajtani a legelőre, mert nem volt, aki vigyázzon rá. Babszem Jankó így szólt: „Anyám, csak menjen nyugodtan, én majd elvezetem a tehenet!”

Az asszony nevetett, de rábízta. Jankó fölmászott a tehén fülébe, és onnan kiabálta az irányt: „Hóha, jobbra! Hóha, balra!” A tehén szót fogadott, és szépen elballagott a rétre.

Éppen arra ment egy gazdag úr a kocsijával. Meghallotta a hangot, de senkit sem látott. „Nahát! – csodálkozott. – Beszél a tehén, vagy kísértet jár erre?” Leszállt, körbejárta az állatot, és végül észrevette a parányi legénykét a fülében.

„Add el nekem ezt a kis embert! – kérte az anyától. – Jó pénzt adok érte!” Az asszony azonban hallani sem akart róla. Jankó viszont halkan odasúgta neki: „Adjon csak el, anyám! Ne féljen, én hamarosan hazajövök.”

Az asszony kelletlenül beleegyezett, a gazdag úr pedig a kalapja karimájára ültette Jankót, és elvitte magával. Jankó szétnézett a karimán, és mikor már messze jártak, így szólt: „Uram, engedjen le egy kicsit, mert nagyon kell mennem!” Az úr letette az út szélére. Jankó pedig bebújt egy egérlyukba, és még a hangját sem hallatta többé.

Az úr hiába kereste, hiába turkált a lyukban egy bottal. Végül dühösen odébbállt. Jankó pedig kibújt, és boldogan indult hazafelé.

Alig ment egy darabot, rátört az éjszaka. Keresett egy üres csigaházat, abba behúzódott aludni. Épp csak elszenderedett, amikor lépéseket és suttogást hallott. Két tolvaj settenkedett arra, és arról tervezgettek, hogyan jussanak be a gazdag pap házába.

„Hogyan jutunk be a kamrába?” – kérdezte az egyik. „Nem is tudom – felelte a másik. – Olyan kis rés van csak az ablakon.” Jankó kiugrott a csigaházból, és megszólalt: „Én beférek a résen! Csak vigyetek oda, én majd kiadogatom nektek, amit találok!”

A tolvajok megrökönyödtek, de aztán örültek az ötletnek. Elvitték Jankót a pap kamrájához, és bedugták a résen. Jankó bent azonnal torkaszakadtából elkiáltotta magát: „Mit vigyek ki maguknak? Mindent?”

A tolvajok ijedten csitították: „Pszt! Halkabban!” De Jankó csak még hangosabban kiabált: „Mit szeretnének? Ezüstöt? Aranyat? Kolbászt?” A kiabálásra fölébredt a szolgálólány, és csattogó papucsban kirohant. A tolvajok ijedtükben úgy eliszkoltak, mintha puskából lőtték volna ki őket.

A lány a kamrában szétnézett. Nem látott senkit, ezért ásítva visszament aludni. Jankó pedig bebújt a szénaboglyába, hogy végre kipihenje magát.

Reggel a lány friss szénát vitt a tehénnek, és Jankót is a szénával együtt vitte. A tehén bekapta a szénát, vele együtt a parányi legénykét is. Jankó a tehén gyomrában kiáltozott: „Hé, ne egyél már tovább, nincs itt hely!” A lány meghallotta a kiabálást a tehénből, és sikoltva futott a gazdához.

Nagy lett a riadalom. A pap azt gondolta, hogy megbabonázták a tehenet, ezért hamarosan kihívatták az állatorvost. De amikor az orvos megvizsgálta a tehenet, Jankó nagyot köhögött, és kipottyant a trágyadombra.

Arra éppen egy éhes farkas ólálkodott, aki gyorsan elkapta, és lenyelte a kis legényt. Jankó nem esett kétségbe. A farkas gyomrából is hangosan szólt: „Farkas koma, farkas koma! Tudok egy helyet, ahol dúsan terített asztal vár rád!”

A farkas éhes volt, a gyomra korgott, és megkérdezte, hol is van az az asztal. „Mutatom az utat – felelte Jankó. – Csak menj, amerre mondom!” Jankó így irányította a farkast egyenesen a saját házukhoz. Az öreg asszony éppen az ablakában ült, és szomorúan gondolt a fiára.

A farkas bemászott a kamra ablakán, és mohón enni kezdett abból, amit talált. Jankó közben egyre hangosabban kiabált: „Édesanyám! Édesanyám! Itt vagyok a farkas hasában!”

Az asszony meghallotta, és kezében a fakanállal rohant a kamrába. Úgy elkergette a farkast, hogy az hátra sem nézett. Jankó pedig kipottyant a farkas szájából, és egyenesen az anyja kezébe esett.

Az asszony sírt örömében, és ölelgette-csókolgatta a kicsi fiát. „Hol jártál, kis szívem?” – kérdezte. „Sok helyen jártam, édesanyám – felelte Jankó. – De mindenhol az járt a fejemben, hogy hazajöjjek.”

Attól fogva Babszem Jankó otthon élt az édesanyjával. Segített neki a háznál, vigyázott a tehénre, és este, ha az asszony elfáradt, a vállán ülve mesélt neki a nagy kalandokról. Úgy éltek boldogan, mint két madár a fészkében.