A furfangos csizmadia

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl, élt egyszer egy szegény csizmadia a falu szélén, egy icipici házban. Nem volt neki sem földje, sem jószága, csak egy kaptafája, egy marék szöge meg két ügyes keze, mégis úgy dolgozott minden áldott este, mintha a világ legboldogabb embere volna. Míg mások régen aludtak, ő ott ült a gyertyafényben, és vidáman fütyörészve varrta a csizmák talpát, mert – mint mondogatta – a jókedv olcsóbb, mint a panasz, és melegebb is nála.

A faluban régóta járta a mendemonda, hogy a csizmadiák mind titkon gazdagok, csak jól eltitkolják az aranyukat, méghozzá a csizmák talpa alá rejtve, hogy senki rá ne akadjon. Ez a vén szóbeszéd egyszer három vándor útonálló fülébe is eljutott, amint éppen a szomszéd falu kocsmájában húzták meg magukat éjszakára. – Ha ez igaz – súgta a vezérük a társainak –, akkor ma éjjel meglátogatjuk azt a csizmadiát, és többé nem lesz gondunk a mindennapi kenyérre.

Amint leszállt az est, a három útonálló nesztelenül a csizmadia házához lopakodott. A kis ablakon még kiszűrődött a gyertyafény, mert a csizmadia javában dolgozott, felesége pedig már régen aludt a szoba mélyén. A vezér intett a társainak, hogy húzódjanak a fal mellé, ő maga pedig óvatosan az ablakhoz osont, hogy bekukucskáljon.

A csizmadiának éles volt a szeme, és egyből észrevette az ablakon átvetődő árnyékot. Egy pillanatra megdermedt a keze a tűvel, de aztán elmosolyodott magában, mert eszébe jutott, hogy az ijedtségnél sokkal jobban beválik a furfang. Nem kiáltott, nem ugrott fel, csak nyugodtan tovább öltögetett, és hangosan, jókedvűen szólni kezdett, mintha nem is volna egyedül a szobában.

– Bodri, Morzsa, jól figyeljetek ám az ajtóra ma éjjel, mert azt hallottam, arra járnak a vándorok! – kiáltotta vidáman, pedig a háznál egyetlen kutya sem volt. A vezér az ablaknál összerezzent, és amint hallotta, hány névre felel a csizmadia, azt hitte, egész falkányi kutya őrzi a házat, ezért gyorsan visszaosont a társaihoz.

– Ugyan, kutyaugatást én nem hallottam, biztos csak hencegett magában – morogta a vezér, és intett, hogy induljanak inkább a hátsó ajtó felé. Ott azonban megint csak a csizmadia hangját hallották, amint a feleségéhez beszélt, jóllehet az mélyen aludt.

– Feleség, tedd csak fel a nagy üstöt, hátha éjjel idetévednek azok a rossz emberek, akikről a bíró úr beszélt, hadd legyen forró víz készenlétben nekik! – szólt hangosan, és közben jót nevetett magában. Az útonállók, amint meghallották a forró vizes üstöt, sietve hátráltak a bokrok közé, mert egyikük sem vágyott arra, hogy leforrázzák.

A vezér azonban maga is furfangos ember hírében állt, és gyanakodni kezdett, hogy a csizmadia csak üres szavakkal ijesztgeti őket. Bekukucskált hát még egyszer, alaposabban, és látta, hogy a házban bizony nincs sem kutya, sem forró vizes üst, csak a csizmadia ül egymagában a gyertya mellett. Elhatározta, hogy bemegy, és saját szemével győződik meg az aranyról.

Ám mielőtt a vezér a kilincshez ért volna, a csizmadia újra megszólalt, ezúttal szomorkás hangon, mintha csak sóhajtozna magában. – Ejnye, be kár, hogy ma reggel minden aranyamat elvittem a bíró úrhoz megőrzésre, pedig milyen jó lett volna, ha itthon marad éjszakára! Na, de legalább nyugodtan alhatom, hisz úgysincs mit ellopni innen.

A vezér fülének ez már döntő érv volt: intett a társainak, hogy inkább a bíró házát vegyék célba, hiszen ott biztos várja őket a sok arany. Ám amint a bíró portája felé osontak, a kertben őrködő komondorok akkora ugatásba kezdtek, hogy az egész utca felriadt, ablakok nyíltak, hangok kiáltoztak a sötétben. Az útonállók erre úgy megijedtek, hogy fejvesztve rohantak vissza az erdő felé.

Menekülés közben az egyikük elejtette a vállán cipelt zsákot, tele mindazzal, amit korábbi éjjeleken más vándoroktól szereztek. Ott hagyták a zsákot a csizmadia kerítésének tövében, és többé a lábukat sem tették be abba a faluba.

Reggel, amikor a csizmadia kilépett a házból, hogy a kaptafáját a napra tegye száradni, ott találta a zsákot a kerítés mellett. Kinyitotta, és elámult, mennyi ezüstpénz, gyűrű és apró kincs lapult benne, olyan holmik, amiket messziről jött vándorok veszíthettek el útközben.

Elvitte hát egyenesen a bíróhoz, és becsülettel elmesélte, hogyan találta. A bíró hiába kérdezősködött heteken át, gazdátlan maradt a zsák, mert azok, akiktől a rablók elvették, régen továbbutaztak, és nyomukat sem lehetett találni.

– Ha senki sem jelentkezik érte, tisztességgel a tiéd lehet, amiért ilyen becsületesen idehoztad – mondta végül a bíró, és a csizmadia szíve nagyot dobbant örömében.

A csizmadia attól kezdve sem lett rest, sem gőgös: ugyanolyan jókedvűen varrta tovább a csizmákat, csak most már meleg kályha mellett, és jutott belőle a szegényebb szomszédoknak is egy-egy pár új talpra való. A faluban pedig még unokáik unokái is mesélték egymásnak, hogyan ijesztett el három útonállót egyetlen icipici ember, pusztán a jókedvével és a furfangjával.

Így lett a szegény, de eszes emberből mindenki szájában csak „a furfangos csizmadia”. S ha azóta sem hagyott fel a fütyörészéssel, talán még ma is ott dolgozik esténként, gyertyafény mellett.