A kis gömböc

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy öreg házaspár egy kis faluvégi házban. Nagyon szegények voltak, a kamrájuk csak úgy kongott az ürességtől, alig maradt bennük egy marék liszt. Egy este az öregasszony az utolsó marék liszttel bíbelődött, hátha ki tud sütni belőle valami vacsorára valót.

– Ebből ugyan nem lesz sok – sóhajtott –, de gyúrok belőle egy icipici gömböcöt, jobb a semminél. Ujjnyi kis gombóccá formálta a tésztát, s beledobta a forró zsírba sülni. A gömböc sercegett, pirult, majd egyszer csak mocorogni kezdett.

Előbb csak akkorára nőtt, mint egy alma, aztán mint egy fejeskáposzta, aztán már akkora volt, mint egy nagy vajköpülő. Az öregasszony ijedten hőkölt hátra, a gömböc pedig egyet pattant, kigurult a tányérból, ki az ajtón, egyenest az udvarra.

Kint az öregember épp fát aprított, s hogy meglátta a felé gördülő, gőzölgő valamit, ijedtében utána kapott. – Kis gömböc, hová gurulsz? – kiáltotta. – Elgurulok, ahová akarok, téged pedig megeszlek! – felelte a gömböc, s ahogy ezt kimondta, egyet nyílt a szája, s bekapta az öregembert, aztán tovagurult.

Az öregasszony sikoltva rohant utána a küszöbről. – Kis gömböc, hová gurulsz? – kérdezte lihegve. – Megettem az öregembert, most téged is megeszlek! – mondta a gömböc, és őt is bekapta, ahogy elé ért. Aztán csak gurult, gurult tovább, ki a faluból, egyenest neki a nagy útnak.

Az út mentén kaszások dolgoztak a réten, javában vágták a füvet a nyári nap alatt. Ahogy meglátták a rájuk guruló, egyre nagyobb gömböcöt, ledobták a kaszát, s kérdve kérdezték: – Kis gömböc, hová gurulsz? – Megettem az öregembert, megettem az öregasszonyt, most titeket is megeszlek! – felelte a gömböc, és sorra elnyelte mind a kaszásokat.

Egy kicsit arrébb kútásók ástak nagy garral egy kutat, homlokukról patakzott a verejték. Ők is csak annyit kérdeztek, amint meglátták a rájuk zúduló gömböcöt: – Hová gurulsz, kis gömböc? – Megettem az öregembert, az öregasszonyt, a kaszásokat, s most titeket is megeszlek! – válaszolta a gömböc, és a kútásókat is bekapta egy szempillantás alatt.

Már jókora volt, mint egy szénásszekér, úgy zörgött-dübörgött, ahogy az erdő felé közeledett. Ott egy éhes farkas ólálkodott a bokrok között, s ahogy meglátta a különös vendéget, megkérdezte: – Hová gurulsz, kis gömböc? – Megettem az öregembert, az öregasszonyt, a kaszásokat, a kútásókat, most téged is megeszlek! – mondta a gömböc, s a farkast is elnyelte.

Nem sokkal odébb egy nagy barna medve épp mézet keresett egy odvas fában. Meghallotta a közeledő morajlást, s ő is csak megkérdezte: – Hová gurulsz, kis gömböc? A gömböc elsorolta mindazokat, akiket megevett, aztán a medvét is bekapta, s már akkora volt, mint egy csűr.

Így gurult tovább az úton, míg egy tisztás szélén egy kis kondásfiúra nem bukkant, aki a nyáját őrizte, s közben a bicskájával fütyülőt faragott magának. A fiú nem ijedt meg, sőt, mikor a gömböc megkérdezte, ő is megkérdezte szépen vissza: – Hát te ki vagy, és hová gurulsz, te nagy gömböc? A gömböc elsorolta hosszú listáját, s azzal fenyegetőzött, hogy őt is megeszi.

A kondásfiú gyorsan gondolkozott, s nem futott el, hanem nyugodtan bevárta a gömböcöt, bicskáját szorosan markolva. Egyetlen csattanással bekapta a gömböc a fiút is, s már olyan nagyra dagadt, hogy alig fért el az úton. De a fiú nem ijedt meg odabent sem: előhúzta bicskáját, s óvatosan hasítani kezdte a gömböc oldalát.

Amint az első vágás kipattant, hatalmas morgással kikászálódott a medve, utána a farkas ordítva, majd a két kútásó, aztán a kaszások egymás után, végül az öregasszony és az öregember is előbukkant, mind kótyagosan pislogva a napfényben. A kondásfiú utoljára maga is kimászott a résen, bicskáját diadalmasan lóbálva.

Ott álltak mindannyian a mezőn, egy csomó összegyűrődött, kilyukadt tésztadarab közepén, s alig hitték el, hogy megmenekültek. Az öregasszony sírva ölelte át a fiút, az öregember hálálkodva rázta a kezét, s a kaszások, kútásók is sorra megköszönték, hogy kiszabadultak.

Hazafelé indultak hát mindannyian, s az öregasszony útközben felszedte a gömböc foszlányait, hazavitte, és most már apró darabokban, óvatosan kisütötte mindet. Aznap este nagy vacsorát csaptak a kis házban, a kondásfiú is ott ült az asztalnál, s mindenki jóízűen nevetett a nap kalandján. Attól kezdve az öregember és az öregasszony úgy szerették a fiút, mintha a saját gyermekük lett volna, és sosem sütöttek többé akkora gömböcöt, hogy elfusson előlük.