A só

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, élt egyszer egy öreg király. Három leánya volt, mind a három szép, mint a hajnali csillag, de szíve mélyén nem tudta, melyikük szereti őt a legjobban. Elhatározta hát, hogy egy napon megkérdezi tőlük, s aszerint osztja el köztük az országát.

Összehívta a három leányt a nagy terembe, ahol arany trónja állt, és intett nekik, hogy közelebb jöjjenek. – Mondjátok meg nekem, édes leányaim – szólt hozzájuk –, mennyire szerettek engem? Aki a legszebb választ adja, azé lesz a legnagyobb rész az országból.

Az idősebb leány mosolyogva lépett elő. – Édesapám – mondta –, úgy szeretlek, mint a színaranyat, amely csillog és ragyog, és soha nem veszti fényét. A király elégedetten bólintott, és megölelte a leányát.

A középső leány sem akart lemaradni. – Én pedig úgy szeretlek – mondta –, mint a mézet, amely a legédesebb minden földi dolog között. A király erre is örömmel bólintott, és őt is keblére ölelte.

Végül a legkisebb leányra került a sor, aki a legjobban szerette apját, de a szíve egyszerű volt és őszinte, nem tudott cifra szavakat mondani. Gondolkodott egy kicsit, aztán csendesen megszólalt: – Édesapám, én úgy szeretlek, ahogyan az emberek a sót szeretik.

A teremben nagy csend lett. A király homloka elkomorult, mert azt hitte, a legkisebb leánya megalázta őt egy ilyen egyszerű, olcsó dologgal. – A sóhoz hasonlítasz engem?! – kiáltott fel haragosan. – Aranyhoz és mézhez hasonlított a két nővéred, te pedig a legutolsó fűszerhez, amit minden koldus is megvehet a piacon!

Hiába próbálta a legkisebb leány elmagyarázni, hogy ő nem lebecsülni akarta apját, hanem éppen ellenkezőleg: só nélkül semmi étel nem ízletes, s hogy az ő szeretete olyan, mint a mindennapi kenyér, amely nélkül nem lehet élni. A király azonban nem hallgatott rá, haragjában elűzte a palotából, s megparancsolta, hogy soha többé ne lássa a szeme előtt.

Sírva hagyta el a leány az apja házát, csak annyit vitt magával, amit a ruhájába rejthetett. Ment, mendegélt, erdőkön és mezőkön át, míg egyszer csak egy idegen ország szélére ért, ahol egy másik király birodalma kezdődött.

Elfáradva, éhesen bekopogott az első ház ajtaján, amely a királyi konyha mögött állt, és szolgálatot kért. A szakácsné megsajnálta a szép, szomorú szemű leányt, és felfogadta mosogatólánynak, konyhai szolgálónak.

A leány szorgalmasan dolgozott, s hamar kitűnt ügyessége a konyhában. Lassanként megtanulta a legfinomabb ételek titkát is, és mert emlékezett rá, hogy otthon, apja asztalánál milyen ízeket szeretett a legjobban, egyre remekebb fogásokat készített.

Híre ment a szomszéd falvakban is, hogy a királyi udvarban egy ismeretlen lány olyan ízletesen főz, amilyet még senki nem kóstolt. Egy nap maga az ifjú királyfi is megkívánta, hogy megkóstolja a főztjét, és annyira ízlett neki, hogy ezután mindig ő kérte, hogy a leány készítse el az ételét.

A királyfi kíváncsi lett a szelíd, dolgos leányra, és gyakran elbeszélgetett vele a konyha ajtajában. Megtudta, hogy messzi földről jött, s hogy egy régi sérelem miatt hagyta el otthonát, de a leány sosem panaszkodott, s ez még jobban megtetszett neki.

Telt-múlt az idő, és a királyfi egyre jobban megszerette a leányt, míg végül feleségül kérte. A leány igent mondott, de egy kérése volt: hadd rendezzék úgy a lakodalmi lakomát, ahogyan ő szeretné, s hadd hívják meg rá az ő régi, öreg apját is, anélkül hogy elárulnák neki, kinek a házába érkezik.

Eljött a nagy nap, s az öreg király – aki azóta sokat öregedett, és szíve mélyén már rég megbánta elhamarkodott haragját – messzi földről utazott a lakodalomra, mit sem sejtve, hogy kinek az ünnepére hivatalos. Leültették a legelőkelőbb helyre, s felszolgálták előtte sorban a legpompásabb fogásokat.

Csakhogy a leány meghagyta a szakácsoknak, hogy egyetlen szem sót se tegyenek egyik ételbe sem. Az öreg király az első falat után furcsán nézett a tányérjára, a másodiknál összeráncolta a homlokát, a harmadiknál pedig már le is tette a kanalát.

– Miért nem eszel, jó uram? – kérdezte tőle szelíden a mellette ülő udvarmester. Az öreg király szomorúan sóhajtott. – Mert minden étel olyan íztelen, mintha nem is ennivaló volna. Hiányzik belőle valami, ami nélkül a legdrágább hús is, a legfinomabb tészta is semmit sem ér: hiányzik belőle a só.

Ekkor lépett be a terembe a menyasszony, immár gyönyörű ruhában, s odaállt az apja elé. – Látod, édesapám – mondta csendesen –, most már érted, mit jelent, amikor azt mondtam, úgy szeretlek, mint a sót? Arany és méz nélkül is meg lehet élni, de só nélkül minden étel íztelen, s az élet is üres, ha hiányzik belőle az igaz szeretet.

Az öreg király ekkor ismerte fel leánya arcát, és könnyek szöktek a szemébe. Megértette, hogy nem a legszerényebb, hanem a legigazabb szeretetet utasította el annak idején, s hogy a só, amelyet oly kevésre becsült, valójában a legnagyobb kincs.

Felállt, átölelte a leányát, és bocsánatot kért tőle a régi, igazságtalan haragért. A leány pedig, aki sosem szűnt meg szeretni az apját, örömmel megbocsátott neki, s attól a naptól fogva minden évben eljött hozzájuk lakomára, ahol mindig gondosan megsózták az ételt, hogy soha ne feledjék, mit is jelent az igazi szeretet.

A fiatal pár pedig boldogan élt, s ha valaki megkérdezte tőlük, mi a legfontosabb kincs a világon, mindig csak összenéztek, és elmosolyodtak. – Az, ami a levesbe kell, hogy jóízű legyen – mondták –, a só.