A hét holló

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy édesapa és egy édesanya, s volt nekik hét erős, szép fiuk. Boldogok voltak, mégis egyvalami hiányzott a házukból: egy kislány. Sokat vágytak rá, s egy szép napon meg is született a régen várt kicsi lány.

De a kis jövevény olyan törékenyen, olyan halkan jött a világra, hogy mindenki féltette az életét. Az édesapa sietve hívatta a hét fiát, és megkeresztelésre indította őket.

– Fussatok a forráshoz, hozzatok gyorsan tiszta vizet, hogy megkeresztelhessük a húgotokat, míg nincs késő! – mondta nekik. A hét fiú futásnak eredt, s egymást túlszárnyalva igyekeztek a kúthoz. Ki elsőnek akart meríteni, ki a korsót akarta tartani, és a nagy sietségben – csobbanás! – a korsó belepottyant a kút mélyére.

A fiúk csak álltak ott, és nem tudták, mitévők legyenek, az idő pedig múlt. Otthon az édesapa egyre csak várta őket az ablaknál, s ahogy teltek a percek, egyre jobban aggódott a kicsi lányáért.

Végül, türelmét vesztve, egy elszólt, indulatos szót kiáltott az ég felé: – Bárcsak hollóvá válna mind a hét, amiért ennyit késlekednek! Alig hagyta el a szó a száját, hirtelen szárnyak suhogása töltötte be a levegőt.

Hét fekete holló szállt fel a kút fölül, s egyenesen a magas hegyek irányába repült, majd eltűntek a felhők között. Az édesapa rémülten kapott a szája elé, de a szót már nem lehetett visszavonni.

A kicsi lány szerencsére egészséges lett, és szépen cseperedett, de sokáig nem is tudta, hogy valaha hét bátyja is volt. Szülei nem szívesen beszéltek a szomorú napról, s a lány gyermekkora csendben, boldogan telt. Egyszer azonban, ahogy a padláson játszadozott, egy régi ládában hét apró inget talált, s furcsa kérdések ébredtek benne.

– Kié lehetett ez a hét kis ing? – kérdezte az édesanyjától. Az asszony szeme könnybe lábadt, és végül elmesélte az igazságot: hogy hét bátyja született előtte, s hogy egy elhamarkodott szó hollóvá változtatta mindet.

A kislány szíve összeszorult. – Ha én okoztam a bajukat, én is fogom megváltani őket – mondta csendesen, és még aznap útnak indult, hogy megkeresse eltűnt testvéreit. Nem vitt magával mást, csak a hét kis inget egy batyuban, és a bátorságát.

Ment, mendegélt, míg a világ végére nem ért, ahol a Nap lakott. De a Nap olyan forró és haragos volt, hogy a kislány rémülten hátrált előle, s tovább sietett a Hold házához.

A Hold hideg volt és komor, s ahogy a kislányra nézett, ő is inkább elfutott onnan, mert félt tőle. Végül a csillagokhoz érkezett, akik szelíden, barátságosan ültek egy kis padon az ég alján, s örömmel fogadták a kis vándort.

A legkisebb csillag, aki a legjobban megsajnálta a lányt, elővett egy apró csontocskát. – Erre szükséged lesz – mondta neki kedvesen. – Messze innen, egy üveghegy belsejében élnek a bátyáid. Ezzel a kis csonttal nyithatod ki a hegy kapuját, de vigyázz rá nagyon, mert nélküle nem juthatsz be.

A kislány megköszönte a csillagok jóságát, zsebre tette a kis csontot, és nekivágott a hosszú útnak az üveghegy felé. Ment napokon és éjszakákon át, hegyeken és völgyeken túl, míg egyszer csak megpillantotta messziről a nap fényében csillogó, átlátszó hegyet.

Amikor odaért, benyúlt a zsebébe a csontocskáért – de az sehol sem volt. Bizonyára elveszítette valahol az úton. A kislány leült a hegy tövébe, és keservesen sírt, mert úgy érezte, mindjárt itt a célnál kell feladnia a keresést.

De aztán eszébe jutott, hogy nem adhatja fel ilyen könnyen. Körülnézett, s meglátott egy kis fűzfaágat a lába mellett. Elővette apró zsebkését, gondosan kis kulcs alakúra faragta az ágacskát, és reménykedve bedugta az üveghegy zárjába.

Csodák csodája, a faragott kis kulcs pontosan illett a zárba! Halk kattanással kinyílt az üveghegy kapuja, s a kislány beléphetett. Bent egy hosszú, csillogó folyosón egy apró manócska sietett elé. – Kit keresel, kedves gyermek? – kérdezte.

– A hét holló-testvéremet keresem – felelte a kislány. A manócska elmosolyodott. – Épp most repültek el vadászni, de hamarosan hazatérnek. Gyere, terítsünk meg nekik hét kis tányért, hét kis poharat, hisz éhesen érkeznek majd haza.

Miközben a kislány segített teríteni, minden egyes tányérból evett egy morzsányit, minden pohárból ivott egy kortyot, hiszen éhes és szomjas is volt a hosszú út után. Az utolsó pohárba pedig, emlékbe, beleejtette az otthonról hozott kis gyűrűjét.

Nemsokára szárnysuhogás hallatszott, s hazaérkezett a hét holló. Amint az asztalhoz ültek, az egyik így szólt: – Ki evett a tányéromból? A másik: – Ki ivott a poharamból? A hetedik pedig, ahogy a pohara aljára nézett, megtalálta benne a kislány gyűrűjét.

– Bárcsak ez a gyűrű a mi kishúgunké lenne – sóhajtott fel a legkisebb holló –, akkor véget érne az átok, és újra emberek lehetnénk! A kislány, aki addig egy sarokban rejtőzködött, ekkor előlépett. – Itt vagyok, én vagyok a húgotok, s azért jöttem, hogy megkeresselek titeket!

Abban a pillanatban, ahogy kimondta a szavakat, fényesség töltötte be a termet. A fekete tollak lehulltak, a szárnyak eltűntek, s a hét holló helyén hét deli, mosolygós ifjú állt a kislány előtt. Egymás nyakába borultak, sírtak és nevettek egyszerre a nagy örömtől.

– Hazamegyünk! – kiáltották mind egyszerre, és kéz a kézben indultak vissza, át a hegyeken, a régi otthonukba. Az édesapa és az édesanya alig hittek a szemüknek, amikor meglátták, hogy visszatér mind a hét fiuk, kedves kislányuk kíséretében.

Attól a naptól fogva sosem szakadt el egymástól a család. A hét testvér mindig hálás szívvel gondolt a kishúgára, aki hosszú úton, bátran, kitartóan kereste meg őket, s aki egyetlen apró jócselekedettel egy egész családot hozott haza.