Piroska és a farkas

Élt egyszer, egy erdő szélén álló faluban egy kedves kislány, akit mindenki csak Piroskának hívott. A neve onnan eredt, hogy a nagymamája egy szép piros csuklyás köpenyt varrt neki, s a kislány azt hordta minden áldott nap, esőben és napsütésben egyaránt. Olyan jól illett hozzá, hogy lassan senki sem emlékezett már az igazi nevére, csak úgy szólították: Piroska.

Egy verőfényes reggelen az édesanyja egy kosárkát nyomott a kezébe. Volt benne friss vekni kalács, egy kis üveg málnaszörp és néhány szem érett alma. – Vidd el ezt a nagymamádnak, drágám – mondta az anyja –, mert napok óta gyengélkedik, s ez majd erőt ad neki. De jól figyelj rám: menj egyenesen az ösvényen, ne térj le róla, és idegenekkel ne állj szóba.

Piroska megígérte, hogy szót fog fogadni, homlokot csókolt az anyjának, és nekiindult a fák közé vezető ösvénynek. Madarak csivitéltek a lombok között, a nap aranyfoltokat rajzolt a földre, és a kislány szíve könnyű volt, mint a szél. Nem is gondolt semmi rosszra, hiszen az erdő olyan barátságosnak tűnt azon a reggelen.

Nem sokkal később egy nagy, szürke farkas lépett elő a fák közül, és nyájas hangon köszöntötte. – Jó napot, szépséges kislány! Hová visz utad ilyen korán? – Piroska, mert nem ismerte a farkasok csalfa természetét, szívesen felelt. – A nagymamámhoz megyek, aki az erdő túlsó szélén lakik, a három tölgyfa mögött, mert beteg, és süteményt viszek neki.

A farkas szeme megcsillant, de a hangja továbbra is szelíden csengett. – Milyen jó unokája vagy! Nézd csak, milyen gyönyörű virágok nyílnak arrébb a fűben, a nagymamád biztos örülne egy csokornak is. Piroska letért hát az ösvényről, hogy virágot szedjen, míg a farkas – aki valójában egészen más úton indult – sietve a nagymama háza felé vette az irányt.

A ravasz állat hamarosan odaért, és kopogott az ajtón. – Ki az? – kérdezte gyanútlanul a nagymama. – Én vagyok, Piroska, süteményt hoztam – felelte a farkas, elváltoztatva a hangját, amilyen finomra csak tudta. Az ajtó csak egy szál cérnával volt zárva, hát könnyen kinyílt, és a farkas egyetlen szempillantás alatt beszökött, a jó öreg nagymamát pedig egy szemhunyás alatt egészben elnyelte.

Aztán felvette a nagymama hálósipkáját, magára húzta a nagykendőjét, és befeküdt az ágyba, egészen az ágy szélére húzva a takarót, hogy jól elbújjon alatta. Nem sokkal ezután megérkezett Piroska is, csokorral a kezében, és bekopogott. – Ki az? – szólt ki egy furcsán vékony, kaparó hang. – Én vagyok, nagymama, Piroska, süteményt és szörpöt hoztam – felelte a kislány, és belépett.

Piroska közelebb lépett az ágyhoz, de valami furcsát érzett. – Jaj, nagymama, milyen nagy szemed van! – Hogy jobban lássalak, kedvesem – felelte a hang az ágyból. – Jaj, nagymama, milyen nagy füled van! – Hogy jobban halljalak, kedvesem. – Jaj, nagymama, milyen nagy szád van! – Hogy hamarabb megehesselek! – kiáltotta a farkas, és egy ugrással kikelt az ágyból, majd Piroskát is egészben elnyelte, kosarat, virágot, mindent.

Jóllakottan és elégedetten a farkas visszafeküdt az ágyba, és olyan hangosan kezdett szuszogni, hogy a hangja végigzengett a kis házon. Épp akkor haladt arra egy vadász, aki hazafelé tartott az erdőből, és megállt csodálkozva. „Mióta horkol így a jó öreg nagymama?” – gondolta, és inkább benézett, hogy lássa, nincs-e valami baja.

Ahogy belépett, egyből meglátta a hájas hasú farkast az ágyban, a nagymama sapkájában, és rögtön tudta, mi történt. Nem sokat gondolkodott: elővette az ollóját, és óvatosan, gyors mozdulatokkal felvágta a farkas nagy, kerek hasát. Legnagyobb örömére előbb Piroska ugrott ki belőle, kissé kócosan, de sértetlenül, utána pedig a nagymama is, aki csak pislogott a hirtelen fénytől, de éppolyan élénken, mint azelőtt.

A megrémült farkas, amint észrevette, hogy kiürült a hasa, talpra ugrott, és amilyen gyorsan csak tudott, kirontott az ajtón. Futott, futott, be az erdő legsűrűbb részébe, és attól a naptól fogva senki sem látta többé azon a vidéken. Piroska, a nagymama és a vadász jót nevettek a történteken, majd leültek, és jóízűen megkóstolták a kalácsot és a málnaszörpöt.

Piroska pedig megfogadta, hogy soha többé nem áll szóba idegenekkel az erdőben, és nem is tér le az ösvényről, bármilyen szép virágot lásson is. Aznap este, mikor hazaért, sokáig ült még az anyja mellett a tűz fényénél, és elmesélte az egész napot, míg végül a szeme lassan lecsukódott, s álomba szenderült.