Hamupipőke

Élt egyszer egy jómódú ember, akinek volt egy kedves, jó szívű kislánya. Az édesanyja sokáig betegeskedett, és amikor közeledett a vége, magához hívta a lányát az ágyához. „Kicsim – suttogta –, maradj mindig jó és tiszta szívű, és én onnan fentről, a csillagok közül vigyázni fogok rád.” Nem sokkal ezután lehunyta a szemét, és a kislány egyedül maradt a nagy házban.

A lányka minden nap kisétált édesanyja sírjához, gondozta a rajta növő virágokat, és csendben elmesélte, mi történt aznap. Telt-múlt az idő, és az édesapa új feleséget hozott a házhoz, akinek két lánya volt. Az új asszony és a lányai kezdetben szépeket mondtak, de amint befészkelték magukat, egészen más arcukat mutatták. A jó kislányt kiűzték a szép szobájából a konyha mellé, egy zsákra a hamu közé, elvették a ruháit, és rongyokba öltöztették. Mivel esténként mindig hamuporosan, kimerülten ült a tűzhely mellett, csúfondárosan csak Hamupipőkének kezdték hívni.

Egy reggel az édesapa vásárba készült, és megkérdezte, mit hozzon a lányainak ajándékba. A két mostohatestvér szép ruhákat és csillogó ékszereket kért. Hamupipőke csak ennyit mondott: – Édesapám, nekem elég lesz az az ág, amelyik útközben elsőként megérinti a kalapodat.

Az édesapa hazafelé tartva egy sűrű bokron lovagolt át, és egy mogyoróág valóban lesöpörte a kalapját. Letörte hát az ágacskát, és hazavitte a lányának. Hamupipőke megköszönte, kiment vele az édesanyja sírjához, elültette, és minden nap megöntözte a könnyeivel. Az ágból csakhamar szép kis fa nőtt, és egy hófehér madárka költözött a lombjai közé, amely mintha meghallgatta volna a lány minden kívánságát.

Történt egyszer, hogy a király nagy ünnepséget hirdetett: három estén át tartó bált rendezett, hogy fia, a királyfi, feleséget válasszon magának. A két mostohatestvér izgatottan készülődött, fényesítették a cipőjüket, fésülték a hajukat, Hamupipőke pedig félénken megkérdezte, ő is mehetne-e. A mostohaanya végigmérte, és fölszórt egy tál lencsét a hamuba. – Ha estig mindet kiszeded, s a ruhád is elkészül, veled mehetünk – mondta gúnyosan, mert biztos volt benne, hogy ez lehetetlen.

Hamupipőke kiszaladt az udvarra, és halkan hívta a madarakat: – Ti kedves galambok, ti fürge verebek, jöjjetek, segítsetek! Egy szempillantás alatt egész madárraj szállt le, és fürgén kicsipegették a lencsét a hamuból, szemenként a tálba. A mostohaanya azonban akkor is csak vállat vont, hiszen a lánynak sem szép ruhája, sem táncra való cipője nem volt, így hát a testvérek és az anyjuk kocsiba szálltak, és magára hagyták.

Amint egyedül maradt, Hamupipőke kisietett a kertbe, a mogyorófa alá, és meglapogatta a törzsét. – Rázkódj, kicsi fám, hadd legyek szép ma én is! A fa lombja meglibbent, és egy csillogó ezüstruha s hozzá illő finom cipellő hullott elé. Sietve felöltözött, és úgy indult a palotába, hogy senki sem ismerte fel benne a hamuban ülő lányt; a királyfi meglátta, egész este csak vele táncolt, ám mielőtt véget ért volna a mulatság, Hamupipőke elillant, és jóval hazaérkezése előtt visszabújt szürke rongyaiba.

Másnap este ismét elment a fához, és ezúttal még szebb, aranyfényű ruhát kapott. A bálban a királyfi egész este a kezét fogta, és amikor a lány újra menekülőre fogta, utána eredt, de ő fürgén beszaladt a galambdúcba, és úgy tűnt el előle, mint a füst. Otthon a mostohaanya és a testvérek mit sem sejtve arról beszéltek, milyen titokzatos, gyönyörű idegen lány rabolta el a herceg szívét.

A harmadik estén a fa a legpompásabb ajándékot adta: színarany ruhát és két csillogó aranycipellőt. A királyfi ezúttal elhatározta, hogy nem hagyja megint eltűnni, ezért titokban szurkot kenetett a palota lépcsőjére. Amikor Hamupipőke az éjfélt jelző harangszóra sietve menekült, egyik cipellője odaragadt a lépcsőn, és nem volt ideje visszafordulni érte.

A királyfi fölvette az elveszett cipellőt, és kihirdette: ő veszi feleségül, akinek a lábára illik. Sorra járta a házakat, míg végül Hamupipőke otthonába is betért. A két mostohatestvér egymás után próbálta felhúzni a cipőt, szorították, nyomták a lábukat, de egyiküké sem volt hozzá elég kicsi. A mogyorófa ágán ülő kismadarak ekkor tisztán, csengő hangon énekelni kezdtek: – Nézzetek csak, nézzetek, nem jó ez a lány, hisz szorítja a cipő, másképp illik ám!

A királyfi végül Hamupipőkét is megkérte, próbálja fel a cipellőt, bár a mostohaanya erősen tiltakozott. A lány leült, lehúzta kopott cipőjét, és az aranycipellő úgy simult a lábára, mintha csak neki öntötték volna. A királyfi ránézett, és ráismert azokra a szelíd szemekre, akikkel három estén át táncolt.

Boldogan vitte magával a palotába, ahol nagy lakodalmat csaptak, és Hamupipőke attól kezdve nem a hamu, hanem a szeretet és a jóság között élt tovább, egész életében. A mostohatestvérek is megértették végül, hogy a rosszaság sosem ér célt, és a jó szív mindig megtalálja a maga jutalmát.