Csipkerózsika

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király és egy királyné, akik nagyon vágytak egy gyermekre, de évről évre hiába reménykedtek. Egy nap, amikor a királyné a patak partján üldögélt, egy apró béka mászott elő a vízből, és megszólalt: – Ne búsulj tovább, felség! Mielőtt letelik az esztendő, kislányod születik. Úgy is lett, ahogy a béka megjósolta: kilenc hónap múlva megszületett a királyi pár csodaszép kislánya, s a birodalom apraja-nagyja örömünnepet ült.

A király olyan boldog volt, hogy hatalmas lakomát rendezett, és meghívta rá az ország minden jó tündérét, hogy áldásukkal kísérjék a kicsi hercegnő útját. Volt azonban tizenhárom tündér a környéken, a király kincsestárában viszont csak tizenkét aranytányér lapult, ezért a tizenharmadikat, a legidősebbet, otthon felejtették. Senki nem gondolt bele, milyen keservesen fog ez visszaütni.

A lakomán sorra léptek a bölcs tündérek a bölcső elé, és egyik szebb ajándékot kívánt a kicsinek, mint a másik: szépséget, jóságot, okosságot, kedves szívet, gyönyörű éneklő hangot. Már csak egy tündér volt hátra, amikor hirtelen kicsapódott az ajtó, és belépett a meg nem hívott, tizenharmadik tündér. Haragtól remegő hangon így szólt: – Amiért elfeledtetek, a királylány tizenötödik évében orsó tűjébe szúrja az ujját, és holtan esik össze!

Mindenki elszörnyedt, a királyné sírva ölelte magához a bölcsőt. Szerencsére a tizenkettedik tündér még nem mondta ki a maga ajándékát, és bár az átkot nem tudta egészen visszavonni, enyhíteni tudott rajta. – A királylány nem hal meg – mondta csendesen –, csak mély álomba merül száz esztendőre, s vele alszik akkor az egész udvar is.

A király, hogy lányát megóvja, még aznap kihirdette: az egész országban minden orsót el kell égetni, és aki csak egy szálat is fonna ezután, azt szigorúan megbünteti. Évek teltek, a kicsi királylány pedig gyönyörű, vidám, jószívű gyermekké cseperedett, akit apja Csipkerózsikának nevezett el, mert az ajándékba kapott jóság és szépség úgy nőtt benne, mint a rózsa a tövisek közt.

Eljött a tizenötödik születésnapja. Aznap a szülei épp nem voltak a kastélyban, Csipkerózsika pedig kíváncsian barangolt végig a folyosókon, ahol addig sosem járt. Egy keskeny csigalépcsőhöz ért, felkapaszkodott rajta egy magas toronyig, és egy kis szobában rozoga ajtót talált, amelyben rozsdás kulcs fordult a zárban.

Belépett, és odabent egy öregasszonyt látott, amint sürgő-forgó ujjakkal fonalat pörgetett egy orsón. – Jó napot, néném! – köszönt illedelmesen a lány. – Mit csinál ezzel a furcsa szerszámmal? Az öregasszony – aki nem volt más, mint a gonosz tündér átka, mely erre a napra várt – mosolyogva nyújtotta felé az orsót, hogy próbálja ki ő is.

Csipkerózsika alig ért az orsóhoz, ujja hegyét megszúrta a tű, és abban a pillanatban mély álomba zuhant. Elaludt ott, a torony szobájában, és vele elaludt az egész kastély: a király a trónja mellett, a szolgák a konyhában, a lovak az istállóban, még a tűz is elszunnyadt a kandallóban, és a légy is megállt repülés közben a falon.

A kastély körül napról napra magasabbra nőtt egy sűrű tüskebozót, amíg végül teljesen elrejtette a tornyokat a kíváncsi szemek elől. A környékbeli emberek nemzedékről nemzedékre mesélték egymásnak az alvó királylány történetét, és nem egy bátor királyfi próbált meg utat vágni a tövisek között, hogy megmentse. De a bozót minden alkalommal visszanőtt, s a tüskék fájdalmasan megszaggatták a próbálkozók ruháját, útját állva mindenkinek, akinek még nem jött el az ideje.

Így telt el kerek száz esztendő. Egy szép napon egy másik ország királyfia vetődött arra, és hallotta az öregektől a régi történetet a tüskék mögött alvó, gyönyörű királylányról. – El kell mennem hozzá – mondta eltökélten, bármennyire is óvták az emberek. – Nem félek semmilyen tövistől.

Aznap éppen letelt a száz év, és amikor a királyfi a bozóthoz ért, csoda történt: a tüskés ágak maguktól szétnyíltak előtte, virágba borulva utat engedtek neki, majd szépen visszazáródtak mögötte. A királyfi átsétált az udvaron, ahol alvó szolgák és alvó lovak hevertek mozdulatlanul, majd fellépdelt a csigalépcsőn egészen a kis toronyszobáig.

Ott, az ablakon beszűrődő napfényben feküdt Csipkerózsika, olyan békésen és szépen, hogy a királyfi egy pillanatra megbűvölve állt meg mellette. Aztán letérdelt, és gyengéden homlokon csókolta. Abban a szempillantásban a lány kinyitotta a szemét, ránézett a mellette térdelő idegenre, és álmosan elmosolyodott, mintha csak egyetlen éjszakát aludt volna át.

Ahogy Csipkerózsika felébredt, az egész kastély vele együtt ébredezni kezdett: a király ásítva nyújtózott a trónján, a szakács tovább kavarta a levest, a legyek folytatták útjukat a falon, a tűz újra pattogni kezdett a kandallóban. Mindenki úgy folytatta, ahol száz évvel korábban abbahagyta, mintha mi sem történt volna.

A király és a királyné örömkönnyekkel ölelték magukhoz visszatért lányukat, aki elmesélte nekik hosszú álmát, mintha csak egy szép történet lett volna. A királyfi és Csipkerózsika hamarosan összeházasodtak, s az egész ország hetekig ünnepelt a boldog násznak. Attól kezdve boldogan éltek, s ha azóta sem haltak meg, még ma is élnek.