A fenyőfa

Az erdő szélén, ahol a nap reggelente először simogatta meg a fák tetejét, élt egy kis fenyőfa. Zöld tűlevelei frissen csillogtak, de ő maga sehogy sem volt elégedett magával. Körülötte magas fenyők álltak, olyan büszkén, mintha az eget akarnák megcsiklandozni, és a kis fenyő csak nézett fölfelé, és sóhajtozott.

Nyár volt, sütött a nap, esténként pedig lágy eső kopogott a levelein. Nyulacskák szökdécseltek körülötte, verebek csiviteltek az ágain, de a kis fenyő ügyet sem vetett rájuk. Ő egyre csak arra gondolt, milyen jó is lenne magasnak és erősnek lenni, mint a nagy fák.

– Gyere, ugorjunk együtt! – kiáltotta egyszer egy pufók nyuszi, és jókedvűen körbeszaladta a kis fenyőt. – Milyen szép zöld vagy, milyen puhák az ágaid!

– Nekem nem az ugrálás kell – morogta a fenyőcske. – Én azt szeretném, ha már nagy és magas lennék, mint az öreg fenyők ott hátul.

Telt-múlt az idő, a kis fenyő szépen cseperedett, minden évben egy kicsit magasabbra nőtt. De sosem volt elég neki. Ha végre elérte az egyik szomszédja magasságát, már megint csak a következőt nézte irigykedve, és arra gondolt: „Bárcsak már ott tartanék, ahol ők!”

Egy őszi napon favágók jöttek az erdőbe, és néhány szép, egyenes fenyőt kivágtak. A verebek ott csiviteltek a kis fenyő fölött, és izgatottan mesélték, mi történik ezekkel a fákkal: a városba viszik őket, meleg szobákba állítják, apró gyertyákkal, aranyszínű dióval és fényes papírcsillagokkal díszítik fel, körülöttük pedig gyerekek énekelnek és táncolnak. A kis fenyő attól kezdve minden éjjel erről álmodott.

„Bárcsak engem is elvinnének!” – gondolta újra meg újra, és úgy vágyott erre, hogy szinte elfelejtette, milyen jó is volt addig az erdőben lakni, a nap alatt, a nyulak és a madarak között.

Aztán elérkezett a következő tél, és a favágó megállt a kis fenyő előtt. Megnézte minden oldalról, bólintott, és így szólt: – Ez a szép, formás kis fa lesz az.

A fenyő szíve repesett az örömtől, ahogy kivágták és szánra tették, bár egy pillanatra elszorult a torka, amikor utoljára látta a hóval belepett erdőt. Nemsokára egy meleg, világos szobában találta magát, ahol vidám kezek gyertyákat, aranydiót és csillogó szalagokat aggattak minden ágára, a csúcsára pedig egy fényes csillagot tűztek.

Amikor beesteledett, kigyulladtak a gyertyák, ajtó nyílt, és nevetve rohantak be a gyerekek. Körbeállták a fenyőt, énekeltek, tapsoltak, és csillogó szemmel bámulták a rengeteg díszt. A kis fenyő úgy érezte, ennél boldogabb nem is lehetne, és azt gondolta, ez így megy majd minden áldott nap.

Ám másnap reggel erős kezek felkapták, és felvitték a padlásra. Sötét volt ott és poros, a fenyő pedig csak állt a sarokban, és nem értette, mi történt. Hiányzott neki a fény, a zene, a gyerekek nevetése.

Egyszer csak apró egerek szaladtak elő a gerendák közül. – Mesélj nekünk az erdőről! – kérlelték, és a fenyő szívesen mesélt nekik a napsütésről, a zöld fűről, a szökdécselő nyulakról. Aztán elmesélte a csodálatos estét is, a gyertyákkal és a nevető gyerekekkel, és az egerek olyan boldogan hallgatták, hogy még kétszer elkérték ugyanazt a történetet.

Így telt a tél, csendben és egyedül, mígnem egy tavaszi napon újra erős kezek nyúltak érte, és kivitték az udvarra. A nap már melegen sütött, a fűben apró zöld hajtások bújtak elő, és a kerítés mellett egy nyuszi szaladt el vidáman. A fenyő ekkor döbbent rá, milyen szép is volt valójában az élete az erdőben, csak akkor sosem vette észre.

Ágai már megbarnultak, tűlevelei lehullottak, és a kertész gondosan levágta a száraz gallyakat, hogy a konyhában szép meleget adjanak a családnak egész télen át. A kis fenyő utolsó gondolata az volt, hogy milyen jó dolog örülni annak, ami éppen most van, nem csak várni valami másra.

Ahogy a gyerekek aznap az udvaron játszottak, az egyikük megtalálta a fűben a régi, fénylő csillagdíszt. Örömmel felkapta, és odaszaladt vele az újonnan ültetett, apró fenyőcskéhez a kert végében, hogy annak a csúcsára tűzze. A kis fa pedig ott állt a napfényben, és talán, ha fák is tudnának mosolyogni, most éppen ezt tette volna.