A hóember

Egy csikorgóan hideg téli estén két gyerek kigördített az udvarra egy jókora hógolyót, aztán még egyet, és egy kisebbet a tetejére. Szenet nyomtak a hóember arcára szemnek, egy görbe gallyat az orrának, és egy ütött-kopott régi cilindert a fejére. Amikor elkészültek, boldogan tapsoltak, aztán bementek a meleg házba vacsorázni.

A hóember ott állt egyedül az udvar közepén, és ahogy leszállt az est, egyszer csak megmoccant benne valami. Nem tudta, hogy ez élet-e, csak azt érezte, hogy lát, hall, és gondolkodik. Fölnézett az égre, ahol most kúszott elő a kerek, sápadt hold, aztán körülnézett az udvaron.

Nem messze tőle egy öreg házőrző kutya feküdt a kutyaólja előtt, a lánca végén. Morgónak hívták, és már sok telet megért.

– Jó estét! – köszönt neki bátortalanul a hóember. – Mondd csak, mi az a kerek, fényes izé odafent? – Az a hold – felelte Morgó, és nagyot ásított. – De ne is törődj vele, inkább örülj, hogy ilyen szép kemény hidegünk van. Ez a mi időnk, hóemberkéknek és kutyáknak.

A hóembernek megtetszett ez a gondolat, és egész éjjel álldogált, hallgatta, ahogy ropog a fagy, nézte a csillagokat. De valahányszor arra fordult, ahol a ház ablakai világítottak, különös bizsergést érzett belül – pedig belül csak hó volt és semmi más.

Az egyik ablakon át be lehetett látni a szobába, és ott, a sarokban állt egy kerek vaskályha. A tüze belülről vörösen izzott, meleg fény szüremlett ki rajta, és időnként egy-egy szikra is táncolt a kályhaajtó résén.

– Nézd csak azt! – suttogta a hóember. – Milyen gyönyörű! Milyen melegen ragyog! Ki lehet az? – Az a kályha – mondta Morgó, és megrázta a fejét. – Ismerem jól, mert a konyhából sokszor kaptam mellőle egy-egy csontot. De te jobban tennéd, ha nem néznél feléje annyit. – Miért ne néznék? – kérdezte a hóember. – Soha nem láttam még ilyen szépet. Úgy érzem, mintha közelebb kellene mennem hozzá. – Az nagy baj lenne – felelte a kutya komolyan. – Te hóból vagy, ő pedig tűzből él. Ha közel mégy hozzá, abban a pillanatban vége lesz neked.

A hóember nem egészen értette ezt, de attól még minden éjjel odanézett a fényes ablakra, és egyre jobban vágyott arra, hogy ott legyen a kályha mellett. Nappal, amikor a gyerekek kiszaladtak játszani, ő csak állt mozdulatlanul, és várta, hogy beesteledjen, és újra felgyulladjon az a szép, meleg fény.

Így telt egyik nap a másik után. A hóember mind több kérdést tett fel Morgónak – hogy milyen a nyár, mi az eső, miért nem fázik ő is a hidegben –, és a vén kutya türelmesen mesélt neki mindenről, amit egy hosszú élet alatt megtanult.

– Az élet forog, mint egy nagy kerék – magyarázta Morgó egy éjjel. – Most tél van, és a tiéd a világ. De eljön majd a tavasz, aztán a nyár, és akkor minden megváltozik. – És a kályha? – kérdezte azonnal a hóember. – Ő is megváltozik? – Ő ott marad a szobában, ahol mindig is volt – mondta Morgó. – De te nem maradhatsz itt örökké, barátom. Ezt jó, ha tudod.

A hóember ezen sokáig gondolkodott, de a szíve – vagyis az, ami a szíve helyén lehetett volna, ha lett volna neki – makacsul csak a kályha felé húzta.

Teltek a hetek, és egy reggel a levegő már nem harapott úgy, mint azelőtt. A napsütés melegebben ért a hóember vállára, és ő különös bágyadtságot érzett, de ezt is inkább örömmel fogadta, mert azt hitte, most talán közelebb kerülhet végre a fény forrásához.

– Valami fura dolog történik velem – mondta egy délután Morgónak. – Mintha lassan könnyebb lennék. Talán most már elindulhatok a kályhához. – Ó, ne, ne indulj sehová! – ugatta rémülten a kutya. – Ez nem az, amit gondolsz. Ez a tavasz, barátom, és a tavasz nem kíméli a hóembereket.

De a hóember nem hallgatott rá, csak állt tovább a napon, és onnantól kezdve napról napra kisebb lett. Először a cilindere csúszott félre, aztán a görbe orra hajlott meg, végül a válla is meglapult egy kicsit.

A gyerekek észrevették, hogy hóemberük egyre fogy, és szomorúan nézték, ahogy a hó lassan vízcseppekké változik körülötte. Egy verőfényes reggelen aztán, amikor kiszaladtak az udvarra, már csak egy kis hólé csillogott a fűben, meg egy régi vasrúd, ami mélyen benne állt a földben.

Morgó odasétált, amennyire a lánca engedte, és szimatolva nézte a vasrudat. – Szóval ez volt az – mondta csendesen. – Ezt tették bele gerincnek, amikor megépítették. Vasból volt a dereka, azért húzta úgy a szíve a kályhához, hiszen a vas mindig megérzi a másik vasat.

A gyerekek felszedték a régi cilindert, letették egy polcra emlékbe, és megígérték egymásnak, hogy jövő télen, amikor újra leesik a hó, megint építenek egy hóembert az udvarra. Morgó pedig még sokáig visszagondolt hideg téli beszélgetéseikre, és minden újabb télen elmesélte az új hóembernek, hogy volt egyszer egy barátja, aki nagyon vágyott valamire, ami nem lehetett az övé – de attól még szép volt, hogy ennyire tudott vágyakozni.