A tizenkét hónap

Réges-régen élt egy kislány, Zsófika, aki korán elvesztette az édesanyját. Az édesapja új feleséget hozott a házhoz, annak pedig volt egy lánya, Kata, akit úgy dédelgetett, mintha aranyból lett volna gyúrva. Zsófikának jutott a seprű, a mosogatás és a hideg padlásszoba, Katának pedig a meleg kályha mellett a puha paplan.

Egyik télen, amikor a hó már embermagasan állt a kertben, Kata megunta magát, és kikiáltott az anyjának. – Ibolyát akarok! Vagy szamócát! Karácsonyra ilyet szeretnék az asztalra, semmi mást! A mostohaanya rögtön Zsófikáért kiáltott, és a kezébe nyomott egy kosarat. – Ki ne merd tenni innen a lábad, amíg tele nincs ibolyával vagy szamócával!

Zsófika tudta, hogy hiába minden könyörgés, hát vékony kendőjébe burkolózva kilépett a hóba. A szél a csontjáig hatolt, a fák meg-megreccsentek körülötte, de ő csak ment és ment, egyre feljebb a hegyoldalon. Már azt hitte, sosem talál vissza, amikor messziről egy tűz fényét pillantotta meg a fák között.

Közelebb érve tizenkét alakot látott a tűz körül ülni: volt köztük egy hófehér szakállú öreg, egy zúzmarás hajú asszony, egy zöld ruhás ifjú és egy napsütötte arcú legény, s így tovább, mind a tizenketten másképp öltözve. – Jó estét kívánok, kedves uraim és hölgyeim – mondta Zsófika, és szépen meghajolt. – Ne haragudjanak, hogy megzavarom önöket, de ibolyát vagy szamócát keresek, mert enélkül nem mehetek haza.

A hófehér szakállú öreg, aki Január hava volt, szigorúan nézett rá. – Ibolya? Szamóca? Nálam most csak hó és jég terem, kislányom. De ülj csak le mellénk a tűzhöz, hallgassuk meg a történeted. Zsófika szép sorjában elmesélte, hogyan bánik vele a mostohaanyja, és hogy fél hazamenni üres kosárral.

A tizenkét hónap összenézett, aztán Január odafordult a szomszédjához. – Öcsém, Március, nem segítenél ezen a jó szívű gyermeken? Március hava, a zöld ruhás ifjú, elmosolyodott, és fölemelte a botját. – Testvér, néked engedem át a helyem egy órácskára. A hó abban a pillanatban visszahúzódott a fűről, a nap kisütött, s a tisztáson apró ibolyák bújtak elő, mintha csak álmodták volna őket oda.

Zsófika örömmel szedegette a virágokat, míg meg nem telt a kosara, közben pedig néhány piros szamócát is talált a levelek alatt. – Köszönöm, jóságos hónapok! – kiáltotta, és mélyen meghajolt feléjük. Január hava intett neki. – Eredj haza szaporán, kislányom, de arról, amit itt láttál, senkinek egy szót se szólj.

Mire Zsófika hazaért, már sötétedett, de a kosara tele volt illatos ibolyával és harmatos szamócával. A mostohaanyja és Kata csak bámultak, mint borjú az új kapura, hiszen ilyet még sosem láttak dermedt télen. – Honnan szerezted ezt? – faggatta a mostohaanyja, de Zsófika csak annyit mondott, hogy egy tisztáson találta, ahol elolvadt a hó.

Kata azonban nem érte be ennyivel. Fogta a legvastagabb bundáját, és kijelentette, hogy ő bizony maga megy el azért a csodálatos helyért, hátha ott még drágakövet is találhat magának. Nagy dérrel-dúrral vágott neki a hegyoldalnak, és hamarosan valóban rátalált a tűzre és a tizenkét hónapra.

Ám Kata nem köszönt szépen, és nem hajolt meg. – Adjatok nekem gyorsan virágot és aranyat, mert fázom, és nincs kedvem itt téblábolni! – kiabálta türelmetlenül. A tizenkét hónap összenézett, és Január hava komoran ráncolta a homlokát. – Aki ilyen gorombán kér, az ne is kapjon semmit.

Abban a szempillantásban feltámadt a szél, sűrű hóförgeteg kerekedett, és Kata alig találta meg a hazafelé vezető ösvényt. Sírva, dideregve ért haza, bundája csupa hó volt, cipőjében jégcsapok csörögtek. Attól a naptól kezdve sem ő, sem az anyja nem merte többé kényszeríteni Zsófikát, hogy télvíz idején az erdőbe induljon.

Sőt, lassacskán megenyhült a ház is: Kata megtanulta, hogy a kéréshez szép szó dukál, a mostohaanya pedig hellyel-közzel emberségesebben bánt Zsófikával. Zsófika pedig attól fogva minden este hálásan gondolt a tizenkét hónapra, akik egyetlen éjszakára visszaadták neki a tavaszt.