Az aranyszőrű bárány

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, élt egyszer egy özvegyasszony két lánnyal. Az egyik a saját vér szerinti lánya volt, Rózsika, a másik pedig a néhai férje lánya, akit Zsófikának hívtak. Az asszony úgy szerette Rózsikát, mint a szeme fényét, Zsófikára meg úgy nézett, mintha csak egy elveszett kanál volna a háznál.

Rózsika egész nap a tükör előtt fésülgette a haját, míg Zsófikára hárult minden munka: ő söpört, ő mosott, ő dagasztott, és ő terelte ki reggelente a mezőre a család egyetlen bárányát is. Ez a bárány nem volt akármilyen jószág: a szőre úgy csillogott a napfényben, mintha színaranyból volna szövve. A faluban csak úgy emlegették: az aranyszőrű bárány.

Egy reggel Zsófika, mint mindig, most is kihajtotta a bárányt a legelőre, az erdő szélére. Elemózsiának egyetlen száraz kenyérhéjat kapott, azt is csak azért, mert könyörgött érte. Délre már úgy korgott a gyomra, hogy majd összecsuklott belé, de mikor elővette a kis kenyeret, látta, hogy a bárány szomorúan lógatja a fejét, mert a legelőn alig nőtt fű.

– Ejnye, te szegény jószág – mondta Zsófika –, te is éhes vagy, akárcsak én. Gyere, felezzük el, ami van.

Azzal kettétörte az utolsó falat kenyerét, és a felét odaadta a báránynak. Alighogy ezt megtette, a bárány megrázta aranyos fürtjeit, és emberi hangon szólalt meg.

– Köszönöm a jóságodat, Zsófika. Sok pásztorgyerek terelt már engem, de egy sem osztotta meg velem az utolsó falatját. Gyere velem, hadd háláljam meg.

Azzal a bárány egy vén, odvas fához vezette a lányt, aminek a gyökere alatt egy kis láda lapult. – Fésüld meg szépen, gyengéden a szőrömet a láda fölött – szólt a bárány –, de csak addig, amíg egyszer megtelik a kötényed, mert aki mohó, azt a jóból is baj éri.

Zsófika óvatosan, szeretettel fésülte meg a bárány bundáját, és ahogy a fésű végigsimított a szőrén, sárga aranypénzek kezdtek hullani a ládába, csendben csendülve, mint apró harangok. Mikor a köténye színültig megtelt, megköszönte a báránynak, és estére, mint minden nap, szépen hazaterelte a nyájat.

Otthon, amint a mostohaanyja meglátta a csillogó aranyat, majd leesett az álla a csodálkozástól. – Honnan szerezted ezt, te lány? – kiáltotta, és addig faggatta Zsófikát, míg az töviről hegyire el nem mesélte, mi történt a legelőn.

Az asszonynak attól kezdve nem volt nyugta. Másnap hajnalban a legszebb fonott kalácsot csomagolta be Rózsikának, sok szalonnával és jó bor is került mellé, aztán kiküldte a bárány mellé, hogy ő is hozzon haza aranyat.

Csakhogy Rózsika, amint kiért a legelőre, leült egy fa alá, és egymaga befalta az egész elemózsiát, még a morzsáját is összeszedte. Mikor a bárány odaballagott hozzá éhesen, Rózsika rá se hederített, sőt durván rákiáltott, hogy menjen a dolgára, ne zavarja.

A bárány mégis odavezette az odvas fához, mert ilyen a jó szíve: mindenkinek esélyt ad. – Fésüld meg szépen a szőrömet – mondta –, de csak addig, míg egyszer megtelik a kötényed, s vigyázz, ne légy mohó.

Rózsika azonban alig várta az aranyat: durván megrángatta a bárány gyapját, és amikor az első pénzek megcsendültek, két kézzel kezdett kapkodni utánuk, jóval túl azon, ameddig szabad lett volna. A bárány szomorúan bégetett egyet, ám Rózsika rá sem hallgatott.

Ekkor a szép csengő aranyak helyett hirtelen ragacsos szurok kezdett ömleni a ládából, és sűrű bogáncsok tapadtak a lány hajába, a ruhájába, még az orra hegyére is. Rózsika sikoltozva szaladt haza, s hiába próbálták otthon lemosni, kefélni, a szurok és a bogáncs napokig rajta maradt.

A mostohaanya dühében a báránynak akart esni, de a falu végén arra járt éppen a király fia, aki vadászatból tartott hazafelé. Meghallotta a szomorú béget és a lármát, és mikor megtudta, mi történt, megkérdezte, ki az a jószívű lány, akiről a bárány mesélt neki egyszer a nyáron.

Így vezették elé Zsófikát, aki szerényen, aranyakkal a kötényében állt az udvaron. A királyfinak mindenekelőtt a lány jósága tetszett meg, nem is annyira az aranya, és nem sokkal ezután nagy lakodalmat csaptak a kastélyban.

Zsófika attól fogva sem feledkezett meg a bárányról: magával vitte a palota kertjébe, ahol az attól kezdve, míg csak élt, zavartalanul legelészhetett a legszebb fűben. S ha valaki megkérdezte tőle a titkát, csak ennyit bégetett: a jó szív mindig aranyat terem.