A három kívánság

Egyszer volt, hol nem volt, az erdő szélén állt egy kicsi, düledező ház. Benne élt Márton, a szegény favágó, és a felesége, Zsófi. Nem volt sok földjük, nem volt sok pénzük, csak egymásuk és egy kis veteményeskertjük. De azt mondták mindig, ez is elég, ha az ember szereti a másikat.

Egy hideg téli estén, amikor a szél már a kémény résein is befészkelte magát, kopogtak az ajtón. Egy öregember állt a küszöbön, hosszú szürke szakállal, elnyűtt köpenyben, és azt kérte, hadd melegedjen egy kicsit a tűznél. – Gyere csak be, jóember – mondta Zsófi –, van még egy kevés kenyerünk, azon megosztozunk.

Márton leültette az öreget a tűz mellé, Zsófi pedig kettétörte az utolsó darab kenyerüket, és odaadta a felét. Nem sok volt, de szívesen adták, amit tudtak. Az öreg jóízűen elfogyasztotta a kenyeret, aztán hosszan nézte a lobogó tüzet, mintha valamin gondolkodna.

Reggelre kelve azonban az öregnek nyoma sem volt sehol. Csak egy halk hang szólalt meg a küszöb felől: – Jó szívvel fogadtátok a szegény vándort, pedig nektek is kevés volt. Ezért három kívánságot adok most nektek, de jól gondoljátok meg, mit kívántok, mert csak három van, és vissza nem vehető. Azzal a hang elhalt, mintha sosem lett volna ott.

Márton és Zsófi egymásra néztek, aztán nagyot kacagtak örömükben. – Három kívánság! – kiáltotta Márton. – Kívánhatunk szép házat, sok aranyat, akár egy egész gulyát is! – Igen, de jól meg kell gondolnunk – mondta Zsófi. – Ne kapkodjunk, aludjunk rá inkább egyet.

Aznap egész nap dolgoztak, mint mindig: Márton fát vágott, Zsófi a kertben szorgoskodott. De közben egyre csak azon járt az eszük, mit kívánjanak majd. Estére elfáradtak, s leültek a tűz mellé pihenni, mielőtt nyugovóra térnek.

Ekkor átszállt a szomszéd házból a sülő kolbász illata, és Zsófi gyomra nagyot korgott az éhségtől. – Jaj, de jó lenne most egy finom kolbász! – sóhajtotta, még csak nem is gondolt bele, mit mond. Alighogy kimondta, egy hatalmas, ropogósra sült kolbász puffant le az asztalra, mintha a semmiből érkezett volna.

Márton felpattant, és a homlokára csapott. – Zsófi, hát megbolondultál? Egy egész kívánságot elherdáltál egy kolbászra, amikor palotát is kérhettünk volna! – Nem gondoltam bele – mentegetkezett Zsófi –, csak úgy kiszaladt a számon.

Márton annyira mérges lett, hogy ő sem gondolta végig, mit mond, csak kifakadt: – Ó, bár az a kolbász ott lenne az orrodon, ha már annyira kívántad! És alighogy kimondta, a kolbász egy szemvillanás alatt fölpattant az asztalról, és ott termett Zsófi orrán, mintha odanőtt volna.

Zsófi ijedten próbálta lerántani, de a kolbász nem engedett, csak lógott az orra hegyén, jobbra-balra ingott, ahogy a fejét mozgatta. Márton is segített húzni, aztán elővette a kis konyhaollót is, de hamar rájöttek, hogy nem vághatják le, hiszen az immár Zsófi orrához nőtt. – Mit tegyünk? – nyöszörgött Zsófi. – Nem járhatok így életem végéig, kolbásszal az orromon!

Márton szomorúan nézett rá, aztán bólintott. – Igazad van. Marad az utolsó kívánságunk, nincs más választásunk. Fogta hát Zsófi kezét, mélyet sóhajtott, és kimondta a harmadik, utolsó kívánságot: – Kívánom, hogy a kolbász kerüljön le az orromról, és legyen újra csak a mienk, hogy megegyük! A kolbász abban a pillanatban lecsusszant az orráról, és szépen visszapottyant a tányérra, mintha semmi sem történt volna.

Ott ültek hát megint ugyanolyan szegényen, mint azelőtt: se palota, se arany, csak egy sült kolbász az asztalon. De ahelyett, hogy bánkódtak volna, összenéztek, és nevetni kezdtek, olyan jóízűen, hogy a könnyük is kicsordult. – Lám – mondta Márton –, hiába kívánhattunk volna akármit, ha egymást elveszítjük a nagy sietségben. – Igaz – bólintott Zsófi –, inkább legyünk szegények együtt, mint gazdagok haragban.

Aznap este megosztották a kolbászt, és olyan finomnak találták, mint még soha semmit. Aztán békésen elaludtak a tűz mellett, kéz a kézben, s attól a naptól kezdve sosem kívántak semmi többet, csak azt, hogy együtt maradhassanak.