A szegény ember szőlője

Élt egyszer, egy dombtető alján, egy szegény ember a feleségével és a gyermekeivel. Volt nekik egy kis szőlejük a domboldalon, alig néhány sornyi tőke, de azt is csak nagy üggyel-bajjal tudták megművelni. Minden reggel kaszával, kapával kimentek, este pedig fáradtan, de reménykedve tértek haza, mert hitték, hogy egyszer majd bőségesen fizet a föld.

Nem messze tőlük, a domb tetején lakott egy gazdag szomszéd. Az ő szőlője sokkal nagyobb volt, sorai a szemhatárig értek, pincéje roskadozott a hordóktól. Csakhogy a gazdag embernek szűk volt a szíve, akármilyen tágas is volt a birtoka: még a madaraknak is sajnálta a lehullott szemeket.

Egy őszi estén, mikor már lemenőben volt a nap, két vándor koptatta a falu porát. Ruhájuk elnyűtt volt, lábuk fáradt, s ahogy a szegény ember házához értek, megálltak, és szállást kértek éjszakára.

– Nincs sok, amit adhatunk – mondta a szegény ember felesége –, de amink van, azt szívesen megosztjuk.

Bevezették hát a két vándort, elébük tették az utolsó karéj kenyeret, egy csepp sajtot, és egy kancsó vékonyka bort, amit a maguk szőlejéből fejtettek. A gyerekek összébb húzódtak, hogy jusson hely az asztalnál, senki nem panaszkodott, hogy kevesebb marad nekik.

A vándorok jóízűen ettek, aztán megköszönték a szállást, és lepihentek a padkán. Reggel, indulás előtt, az idősebbik vándor – akiben, ha jobban megnézzük, maga az Úr Jézus járta a földet – Szent Péterhez fordult, aki vele tartott a vándorútján.

– Péter, ez a család az utolsó falatját is megosztotta velünk. Áldd meg a szőlejüket.

Szent Péter kiment a kis szőlőbe, végigsimította kezével a tőkéket, és csendesen ennyit mondott: – Nőjön ez a szőlő olyan gazdagon, amilyen gazdag ennek a háznak a szíve, s teremjen annyi fürtöt, hogy sose fogyjon el belőle.

Azzal a két vándor továbbindult az úton, a szegény ember pedig visszament dolgozni, mit sem sejtve, kik jártak nála előző este.

Ahogy közeledett a szüret ideje, a szegény ember alig hitt a szemének. A vékony kis tőkék meggörnyedtek a sok fürttől, akkora szemek nőttek rajtuk, amilyet még sosem látott, s a must, amit belőlük sajtoltak, édesebb volt, mint bármelyik szomszéd bora. Attól fogva sosem fogyott ki a hordójuk, s ha jött hozzájuk éhes vándor vagy szegény falubeli, mindig jutott neki egy pohárral.

A hír persze hamar elért a domb tetejére is. A gazdag ember, mikor meghallotta, mi történt a szomszédjával, nem örült, hanem irigykedett. Ha két koldusforma vándor ekkora áldást hozott a szomszédja nyomorult kis szőlejére – gondolta magában –, az övére, ahol sokkal több van, amit adhat, bizonyára még nagyobb áldás száll majd.

Attól kezdve minden este kiállt a kapuja elé, hátha arra vetődik a két vándor. Telt-múlt az idő, s egy estén csakugyan feltűntek az úton, ugyanabban a kopott ruhában, ugyanolyan fáradtan.

– Térjetek be hozzám! – kiáltott utánuk a gazdag ember, s olyan hangosan kínálgatta őket, hogy az egész utca hallhatta. – Nálam mindenben bővelkedtek, ami jó!

Bevitte hát őket, de mikor asztalhoz ültek, a vándorok elé csak száraz kenyérhéjat és egy kevés savanyú bort tett, míg ő maga s a családja a legjobb falatokat ette a másik asztalnál. Éjszakára pedig nem az ágyasházba, hanem a hideg csűrbe küldte a vendégeket, mondván, ott is jó lesz nekik.

Reggel, mielőtt elengedte volna a vándorokat, még odaszólt nekik: – Mielőtt mennétek, hordjatok fel vizet a kútról, aztán vágjatok fát is, hisz ingyen nálam senki sem hál.

A vándorok szó nélkül elvégezték, amit kért, majd indulni készültek. Ekkor a gazdag ember eléjük állt, és kimondta, amire egész idő alatt várt: – Hallottam, hogy megáldottátok a szegény szomszédom szőlejét. Áldjátok meg az enyémet is, hiszen én sokkal jobban megvendégeltelek, mint ő.

Szent Péter az Úr Jézusra nézett, az Úr Jézus pedig csak biccentett. Szent Péter kiment a gazdag ember hatalmas szőlejébe, végigsimította ott is a tőkéket, és csendesen ennyit mondott: – Nőjön ez a szőlő olyan gazdagon, amilyen gazdag ennek a háznak a szíve.

A gazdag ember elégedetten dörzsölte a kezét, azt hitte, ő lesz mostantól a vidék leggazdagabb gazdája.

A szőlő valóban nőni kezdett, olyan buja indákkal futotta be a karókat, hogy hetek alatt ellepte az egész domboldalt. De ahogy közeledett az ősz, a gazdag ember hiába kereste rajta a fürtöket: a rengeteg zöld levél között egyetlen szem szőlő sem termett, mert olyan gazdagon termett, amilyen gazdag volt a gazdája szíve – vagyis sehogyan.

A szegény ember háza attól fogva sosem szűkölködött, s mikor a gazdag ember szégyenkezve átment hozzájuk megkérdezni, mi lehetett a különbség, a szegény ember csak ennyit mondott: – Mi nem azért osztottuk meg a kenyerünket, hogy kapjunk érte valamit. Csak megosztottuk, mert éppen az volt, amink volt.

A gazdag ember ettől kezdve, ha vándor kopogtatott az ajtaján, mindig beengedte, s idővel az ő házában is megtelt szívvel, nem csak hordóval a pince. A domboldalon pedig attól fogva minden ősszel két szőlő ért be egyszerre: az egyik a bőség, a másik a jóság gyümölcsét termette.