Világszép Nádszálkisasszony

Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy szegény öregasszony. Egyetlen kincse a kicsi háza volt, meg a ház előtt egy szál rózsabokor. Egész életében gyermekre vágyott, de a csöndes házban sosem hallatszott gyereknevetés.

Egy reggel az öregasszony kiült a küszöbre, és sóhajtott egy nagyot. Arra vándorolt egy öreg koldus, megpihent a kapu előtt, és kért egy korty vizet. Az asszony hozott neki vizet, kenyeret is, és a koldus hálából így szólt: – Jó szívű vagy, édesanyám. Menj ki a patakpartra, vágj egy nádszálat, vidd haza, és vigyázz rá, mintha a gyermeked volna. Meglásd, nem bánod meg!

Az öregasszony nem kérdezett semmit. Kiment a patakhoz, ahol a nád susogott a szélben, és levágott egy vékony, szép zöld szálat. Hazavitte, egy cserépbe állította, és megöntözte, akár a legféltettebb virágot. Éjszaka sem aludt nyugodtan, minduntalan fel-felkelt, hogy megnézze.

Másnap reggelre különös dolog történt. A nádszál helyén egy kislány állt a cserépben, olyan karcsú és szép, hogy az öregasszony szeme-szája elállt. – Te vagy az én kicsi lányom? – kérdezte remegő hangon. – Én vagyok, édesanyám – mondta a kislány –, Nádszálkisasszonynak hívnak. Az öregasszony sírt örömében, és szerető kézzel átölelte.

Nádszálkisasszony napról napra szebb lett. Haja olyan volt, mint az érő búzakalász, hangja, mint a csengő patak. Ahol ő végigment a faluban, még a sötét kapualjak is kivilágosodtak. Az emberek úgy kezdték hívni: Világszép Nádszálkisasszony. A háznál is megváltozott minden: a rózsabokor tele lett virággal, a kamrában sosem fogyott el a kenyér.

Hírét vette ennek a szomszéd ország királyfia is. Kerekedett, nyergelt, és eljött a kicsi házhoz. Amikor meglátta a lányt, mindjárt tudta, hogy ilyen jó szívű és szép teremtést még nem látott. – Világszép Nádszálkisasszony – mondta –, szeretnél a feleségem lenni? – Szeretnék – felelte a lány –, de az édesanyámat nem hagyom itt. – Nem is kell – mosolygott a királyfi. – Vele együtt vihetlek a palotámba.

Hanem a királyfinak volt egy rosszindulatú mostohahúga, aki irigyelte a szép menyasszonyt. Egy napon a tóhoz hívta sétálni. – Nézd, milyen szép a víz! – mondta. – Hajolj közelebb, lásd meg a tükörképedet! – Nádszálkisasszony lehajolt, a mostoha egy kis lökést adott neki, és a lány a vízbe esett. A víz körös-körül csendesen összezárult, és Nádszálkisasszony helyén egy vékony nádszál ringott a parton.

A mostoha még aznap odaállt a királyfi elé, és ravaszul azt mondta: – Itt vagyok én, a menyasszonyod! – A királyfi értetlenül nézett rá: nem ilyennek emlékezett a lányra. – Megbetegedtem – szipogott a mostoha –, azért változtam meg. – A királyfi nem szólt semmit, de nyugtalan lett a szíve. Keresni kezdte az igazit, de sehol sem találta.

Egy este kisétált a tóhoz, ott üldögélt a parton, és szomorúan hallgatta a nád susogását. Egyszer csak úgy tűnt neki, mintha a nád halkan énekelne: „Királyfi, királyfi, ne menj el, ne hagyj, a tóban rejtőzöm, itt vagyok, itt vagyok.” A királyfi megdermedt. Letérdelt, és óvatosan lehajtotta a nádszálat.

Hirtelen felragyogott a víz, és a nádszál helyén ott állt Világszép Nádszálkisasszony, vizesen, de épen, mosolygó arccal. A királyfi átölelte, és sokáig nem szólt semmit, csak szorította a kezét. – Hála az égnek, megvagy! – suttogta végül.

A mostoha szégyenében elfutott messzire, és soha többé nem látták. A királyfi pedig még aznap elhozta az öregasszonyt is, és nagy lakodalmat csapott. Hét nap, hét éjjel zengett a muzsika, még az ég madarai is odagyűltek énekelni.

Világszép Nádszálkisasszony és a királyfi boldogan éltek. Az öregasszonynak a palota legnaposabb szobáját adták, ahonnan látta a kertet, és minden este leült mellé a lánya, hogy mesét mondjon neki. Ha pedig meg nem haltak, ma is élnek.