A szóló szőlő, a mosolygó alma és a csengő barack

Volt egyszer egy öreg király, akinek az évek múltával egyre gyöngébb lett a szeme. Végül már a saját palotájában is tapogatózva járt, és kedves kertjét sem látta többé. Ült a trónján szomorúan, és nem akadt, aki felvidítsa.

Hívtak hozzá orvost, hívtak gyógyfüves asszonyt, de egyik sem tudott segíteni. Egy napon aztán megérkezett egy messzi földről való, hosszú szakállú bölcs, és így szólt: – Felség, a szemed egyetlen módon gyógyulhat meg. Hozzanak neked a szóló szőlőből, a mosolygó almából és a csengő barackból, amelyek a hegyeken túli tündérkertben teremnek. Ha csak egy falatot eszel belőlük, újra meglátod a napot.

Három fia volt a királynak. A két idősebb felkapta a fejét: – Mi megyünk, apánk! – mondták. – Mi erősek vagyunk, mi lovon járunk, mi hamar hazahozzuk! A legkisebb fiú csendben maradt, de a szíve ugyanúgy dobogott apjáért, mint a testvéreié.

A két idősebb fiú fényes nyergű lovon, tele tarisznyával nyargalt el. Az úton egy öregember ült egy kő mellett, és megkérte őket: – Fiaim, egy szelet kenyeret adjatok, mert nagyon éhes vagyok! – Nincs időnk koldusokra! – kiáltották, és tovább vágtattak. Az öreg csak nézett utánuk, de nem szólt egy szót sem.

Nem sokkal azután egy nagy erdőbe értek, ahol elvesztették az útjukat. Bolyongtak, tévelyegtek, míg rá nem találtak egy vendégfogadóra. Ott jó illatú volt a lakoma, vidám a zene, és a két herceg azt mondta magának: – Egy estére bizonyára ráérünk. Ebből az egy estéből sok este lett, és a tündérkert egészen kiment a fejükből.

Útra kelt hát a legkisebb fiú is, gyalog, egy ócska tarisznyával, benne egy karéj kenyérrel és egy darabka sajttal. Ugyanazt az öreget találta a kő mellett. – Kisfiam, adj egy falatot, mert napok óta nem ettem! – kérte az öreg. A fiú letelepedett mellé, kettéosztotta a kenyeret, és együtt ették meg a sajttal.

Az öreg ekkor mosolyogva felállt, és azt mondta: – Jószívű fiú vagy, ezért megsúgom neked, merre van a tündérkert. Menj mindig a nap után, amíg egy aranyszínű kapuhoz nem érsz. Bent három fát találsz, azok hordják, amit keresel. Szakíts egy fürt szőlőt, egy almát és egy barackot, de mást ne bánts, és ne is nézelődj sokáig! Ha pedig kérdik, ki vagy, mondd meg az igazat.

A fiú megköszönte, és ment a nap után, ment, amíg a lába meg nem fájdult. Végre odaért az aranykapuhoz, amely magától kitárult előtte. A kertben csend volt és illat, a fák alatt pedig apró, fényes madarak ugráltak. A fiú a három fa elé lépett.

A szőlő halkan énekelt, mintha ezer harangocska csilingelne a levelei között. Az alma úgy látszott, mintha mosolyogna, olyan kerek és piros volt. A barack pedig csengett-bongott, mint a kis ezüst csengő, ha megrázzák. A fiú gyöngéden leszakasztott egyet-egyet mindháromból, a tarisznyájába tette, és illendően meghajolt a kert előtt, mielőtt elindult haza.

A hazaúton megint a fogadóhoz ért, ahol a bátyjai éppen a lakoma mellett ültek. Meglátták a kistestvérüket, és a tarisznyából kihallatszó csengést-bongást. – Mi van nálad? – kérdezték, és a szemük elsötétült az irigységtől. – Amit apánknak hoztam – felelte a fiú egyszerűen, mert az öreg azt mondta, hogy az igazat kell mondania.

Éjszaka, mikor a legkisebb elszundított, a bátyjai elvették a tarisznyát, a fiút pedig egy száraz, mély kútba tették, amelynek az alját puha moha borította. – Maradj itt, öcsikém! – súgták. – Majd mi hazavisszük, és mi leszünk a hősök. Azzal elvágtattak.

A fiú sokáig ült a kút fenekén, és szomorúan nézte a csillagokat. Ekkor a kút szélén megjelent az öreg ember, ugyanaz, akivel a kenyeret megosztotta. Leeresztett egy hosszú kötelet, és szó nélkül felhúzta a fiút. – Siess haza – mondta csak –, mert apádnak most van rád a legnagyobb szüksége.

A két idősebb herceg ezalatt büszkén lépett a király elé, és letette a három gyümölcsöt. De a szőlő nem énekelt, az alma nem mosolygott, a barack nem csengett, mintha hirtelen megnémultak volna. A király megkóstolta őket, de a szeme éppoly homályos maradt, mint azelőtt.

Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és belépett a legkisebb fiú, poros ruhában, de nyugodt arccal. – Apám – mondta –, én szedtem a tündérkertben a gyümölcsöket, és most elmondom, hogyan volt. Elmesélt mindent, elejétől végéig, és nem szépített rajta semmit. Ahogy a hangja betöltötte a termet, a szőlő megszólalt, az alma elmosolyodott, a barack csengeni kezdett, mintha ünnepet ülnének.

A király még egyszer evett belőlük, és a szeme előtt lassan szétoszlott a köd. Meglátta a napfényt az ablakban, meglátta a fiát, és könnyes lett a tekintete az örömtől. Magához ölelte a legkisebbet, és hosszan szorította.

A két idősebb fiú lehajtotta a fejét, és szégyenében alig mert szólni. – Bocsáss meg, apánk – mondták végül. – Megfeledkeztünk a küldetésünkről, és rosszat tettünk. A király sokáig hallgatott, aztán így szólt: – Megbocsátok, de tanuljatok meg jónak lenni, mert a jóság többet ér minden lovas hőstettnél.

Attól fogva a király újra sétált a kertjében, és minden reggel hallgatta, ahogy a tündérkert gyümölcseiből ültetett kis fák zengenek, mosolyognak és csengenek az ablaka alatt. A legkisebb fiú pedig sokszor elmesélte a mesét az öreg emberről, aki egy darab kenyérért cserébe megmutatta neki az utat.