Az édes kása

Élt egyszer egy kis házban egy szegény asszony a kislányával. Volt nekik asztaluk, ágyuk és egy hideg kemencéjük, de a kamrájuk napról napra üresebb lett. Egy borús estén már csak egy marék száraz kenyérhéj várta őket, és az anya szomorúan simított végig a lánya haján.

Másnap reggel a kislány fogta a kosarát, és elindult az erdőbe, hátha talál valami ehetőt: gombát, szamócát, vagy egy-két ehető gyökeret. Sokáig bolyongott a fák között, míg egy napfényes tisztáson szembe nem találta magát egy öregasszonnyal. Az öregasszony arca ráncos volt, mint a fakéreg, de a szeme olyan melegen csillogott, mint a kandallóban a parázs.

– Mit keresel itt egymagad, kislányom? – kérdezte az öregasszony szelíden. A kislány lehajtotta a fejét, és elmesélte, hogy otthon már napok óta nincs mit főzniük, ő pedig ennivalót keres az erdőben. Az öregasszony figyelmesen végighallgatta, bólintott, majd előhúzott a köténye alól egy apró cserépfazekat.

– Ezt vidd haza, és attól a naptól nem fogtok éhezni – mondta, és a kislány kezébe adta a fazekat. – Ha azt mondod neki: „Fazék, fazék, főzz kását!”, ő magától megtelik a legfinomabb, tejes-mézes kásával, amit életedben ettél. Ha pedig már elég volt belőle, csak ezt kell mondanod: „Fazék, fazék, most elég!”, és abban a szent minutában megáll. De jól figyelj, gyermekem: ha elfelejted a megállító szót, a kása nem fog önmagától abbamaradni.

A kislány megköszönte az ajándékot, és futva indult hazafelé, nehogy útközben elveszítse. Amint belépett az ajtón, izgatottan mesélte el az édesanyjának, mit kapott az öregasszonytól, és rögtön ki is próbálták. – Fazék, fazék, főzz kását! – mondta a kislány, és a kis fazék abban a szempillantásban forrni kezdett. Olyan illatos, habos, mézédes kása bugyogott fel benne, hogy anya és lánya csak összenéztek, és boldogan nevettek.

Attól a naptól fogva sosem éheztek többé. Amikor megkívánták a finom kását, csak kimondták a varázsszót, jóllakásig ettek, aztán a kislány szépen meg is állította a fazekat. Így teltek a napjaik békében és bőségben, míg egy szép reggelen a kislány elindult a szomszéd faluba, hogy meglátogassa a nagynénjét.

Az édesanya egyedül maradt otthon, és délidőben úgy megkívánta a meleg kását, hogy nem volt kedve megvárni a lánya hazatérését. Odaállt a fazék mellé, és kimondta: – Fazék, fazék, főzz kását! A fazék engedelmesen forrni kezdett, és hamarosan tele lett a legfinomabb kásával, amit az anya jóízűen megevett.

Amikor jóllakott, szeretett volna leállítani a főzést, de akárhogy törte is a fejét, nem jutott eszébe a megállító szó. Próbált mindenfélét mondani a fazéknak, hiszen egyszer hallotta a lányától, de a kása csak ömlött tovább, egyre sűrűbben és egyre gyorsabban. Előbb megtelt vele a fazék, aztán az asztal, majd az egész konyha.

Az anya rémülten hátrált az ajtó felé, de a kása utána ömlött, átbuggyant a küszöbön, és elárasztotta az udvart is. A szomszédok kiszaladtak a házukból, hogy megnézzék, mi ez a különös, sárga áradat, de mire odaértek, a saját portájukat is elöntötte a sűrű, illatos kása. Egyre magasabbra nőtt, körülfolyta a kutakat és a kerítéseket, és a falubeliek egymás után menekültek fel a háztetőkre.

Épp akkor tért vissza a kislány a nagynénje falujából. Már messziről érezte a friss tej és a méz illatát, és először azt hitte, nagy vendégséget rendeznek valahol. Amint azonban közelebb ért, meglátta, hogy az egész falut elöntötte a kása, és a szomszédok kétségbeesetten kapaszkodnak a tetőkön.

A kislány nem ijedt meg. Belegázolt a sűrű kásába, és araszolva utat vágott magának hazáig, míg végre elérte a saját házuk küszöbét. Ott nagy hangon kimondta: – Fazék, fazék, most elég! A fazék abban a pillanatban elcsendesedett, és egyetlen csepp kása sem bugyogott ki belőle többé.

Aki aznap haza akart térni a faluba, annak – bizony – előbb végig kellett ennie magát a sűrű, édes kásán, hiszen máshogy nem lehetett hazajutni. A falubeliek nevetve, kásás kézzel-lábbal tisztították ki egymás udvarát, és attól fogva mindenki nagyon megjegyezte a megállító szót. A kislány és az édesanyja pedig sosem éheztek többé, és minden este békésen, nyugodtan alhattak el, mert tudták: a kamrájuk soha nem marad üres.