A bátor szabócska

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy vékony kis szabó, aki egy nyári reggelen az ablaka mellett üldögélt, és vidáman öltögetett. Az asztalán ott illatozott egy karéj kenyér, vastagon megkenve gyümölcslekvárral, és már nyúlt is érte, amikor hét kövér légy szállt a lekvárra, mintha csak őket is meghívták volna reggelizni.

A szabócska erre megharagudott, fogott egy darab posztót, és teljes erejéből lesújtott vele az asztalra. Amikor felemelte a posztót, mind a hét légy ott feküdt kiterítve. „Nahát, ezt aztán jól megcsináltam!” – kiáltott fel büszkén, és úgy érezte, ekkora hőstettet nem tarthat magában.

Gyorsan varrt magának egy széles övet, és nagy, kerek betűkkel ráhímezte: „HETET EGY CSAPÁSRA”. Ahogy az övet a derekára csatolta, egyszeriben úgy érezte, ez a kis műhely, ez a kis város bizony szűk lesz az ő nagyságához. Zsebre vágott egy karéj sajtot az útra, elcsípett egy kismadarat is, és nekivágott a nagyvilágnak, hogy szerencsét próbáljon.

Ahogy egy hegyoldalban ballagott, egy hatalmas óriásba botlott, aki éppen egy nagy sziklán üldögélt. Az óriás végigmérte az apró emberkét, és így szólt: – Ejha, kis törpe, hova mész te ilyen egyedül? – Szerencsét próbálni a nagyvilágban – felelte a szabócska, és odalépett az óriás mellé, mintha ő is éppolyan nagy volna.

Az óriás, hogy próbára tegye, felkapott egy követ, és úgy összeszorította a markában, hogy víz csepegett ki belőle. – Na, ezt utánozd, ha mersz! – mondta gúnyosan. A szabócska nem ijedt meg, elővette a zsebéből a sajtdarabot, és úgy megszorította, hogy a savó kicsordult az ujjai közül, mire az óriás elámult, mert azt hitte, a törpe is követ szorított ki, méghozzá könnyebben, mint ő.

Az óriás ekkor felkapott egy másik követ, és teljes erejéből olyan messzire hajította, hogy alig lehetett látni, hova esik. – Na, dobj te is ekkorát, ha tudsz! – kiáltotta. A szabócska elővette a madarát, és az ég felé hajította, a madárka pedig boldogan felszállt, és eltűnt a felhők között. – Na, ezt ugyan nem hozod vissza – nevetett a szabócska –, mert az én kövem olyan messze repült, hogy vissza sem jön többé.

Az óriás nagyot nézett, és attól kezdve tisztelettel bánt az apró emberkével, sőt meg is hívta magához éjszakára. Ő és a társai azonban titokban elhatározták, hogy éjjel jól elbánnak a vendéggel, amíg az alszik. A szabócska gyanút fogott, és nem a nagy ágyba feküdt, hanem meghúzta magát a szoba sarkában.

Éjfélkor az óriás hatalmasat csapott az ágyra egy vasrúddal, hogy laposra verje benne a kis vendéget. Reggel aztán nagyot nézett, amikor a szabócska vidáman, sértetlenül lépett ki a sarokból, és jó reggelt kívánt. Az óriások annyira megrémültek egy ekkora icipici embertől, hogy inkább elszaladtak, a szabócska pedig nyugodtan folytatta útját.

Így vándorolt tovább, míg egy szép napon egy király palotájához nem ért. Az udvariak meglátták a hímzett övét: „HETET EGY CSAPÁSRA”, és mivel azt hitték, hét vitéz katonát győzött le egyetlen csapással, szaladtak is jelenteni a királynak, milyen híres vitéz érkezett a városba.

A király, aki éppen két óriással viaskodott, akik rettegésben tartották az egész országot, örömmel fogadta a szabócskát. – Ha legyőzöd nekem azt a két gonosz óriást, aki az erdőmben pusztít, neked adom a lányomat és a fele királyságomat – ígérte.

A szabócska bátran bólintott, bár a szíve azért egy kicsit hevesebben vert, és elindult az erdőbe. Ott meg is találta a két óriást egy fa alatt aludva, méghozzá olyan hangosan hortyogtak, hogy az ágak is rezegtek tőle. A szabócska felmászott a fára, és teleszedte a zsebét kavicsokkal.

Egyiket a másik óriás mellkasára hajította. Az felébredt, és dühösen a társára támadt, azt hívén, ő ütötte meg, mire jól összevesztek, egymásnak estek, és addig birkóztak, míg végül mindketten legurultak a hegyoldalon. Olyan messzire gurultak, hogy soha többé nem látta őket senki a vidéken.

A király azonban, amikor meglátta, hogy a girhes kis szabó tényleg elűzte az óriásokat, egy kicsit megbánta az ígéretét. – Előbb fogd nekem élve azt a vad egyszarvút is, amelyik a rétjeimet dúlja – mondta, remélve, hogy ez már meghaladja a szabócska erejét.

A szabócska fogott egy kötelet, és bement az erdőbe, ahol az egyszarvú tanyázott. Amikor a hatalmas állat vad dühvel nekirontott, hogy felöklelje, a szabócska ügyesen félreugrott egy vastag fa mögé, és az egyszarvú szarva mélyen belefúródott a fatörzsbe. Hiába rángatta, nem tudta kihúzni.

A szabócska ekkor nyugodtan odalépett, kötelet vetett az állat nyakára, kiszabadította a szarvát a fából, és szelíden bevezette a palota udvarába. A király ámult-bámult, de még mindig nem akarta odaadni a lányát, ezért egy utolsó próbát talált ki: – Fogd meg nekem élve azt a vad kant is, amelyik az erdő mélyén garázdálkodik!

A szabócska ezúttal sem ijedt meg. Az erdő szélén állt egy kis kápolna, aminek két ajtaja is volt, egy elöl és egy hátul, ő pedig beállt az egyikbe, és amikor a vadkan éktelen csörtetéssel feléje rontott, fürgén beugrott a kápolnába, majd kiperdült a másik ajtón.

A vadkan dühösen utána vetette magát, be a kápolnába – a szabócska pedig abban a pillanatban becsapta mögötte az ajtót. A vadkan ott rekedt csapdába esve, a szabócska pedig füttyögve hazasétált jelenteni a sikerét. A királynak ezúttal már nem volt kifogása, be kellett váltania az ígéretét.

Megtartották hát a lakodalmat, és a szabócskából egy csapásra herceg, majd idővel király lett. Egy éjjel azonban a felesége álmában meghallotta, amint férje nyugtalanul motyog: – Varrd meg azt a köpenyt... hol a tűm... hetet egy csapásra! – és rájött, hogy ura valójában egyszerű szabólegény.

Elpanaszolta ezt az apjának, aki elhatározta, hogy éjjel katonákkal fogatja el a vejét, nehogy szégyent hozzon a családra. A szabócska egyik hű embere azonban idejében a fülébe súgta a tervet, így amikor a katonák az ajtó elé lopakodtak, ő csak tettette az alvást.

Amint meghallotta közeledni a lépteket, hangosan felkiáltott álmában: – Hetet egy csapásra győztem le, két óriást elűztem, egyszarvút fogtam, vadkant ejtettem csapdába, mit félnék néhány gyáva katonától? A katonák ezt meghallva úgy megijedtek, hogy inkább sarkon fordultak, és világgá futottak.

Attól kezdve senki sem merte próbára tenni a bátor kis szabót, aki élete végéig bölcsen és igazságosan uralkodott a felesége oldalán. És ha azóta nem haltak meg, még ma is boldogan élnek.