Jancsi és Juliska

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy nagy, sötét erdő szélén egy szegény favágó a feleségével és két gyermekével. A fiút Jancsinak hívták, a húgát Juliskának, és olyan szorosan összetartoztak, mint két gomb egy kabáton. A favágó második felesége azonban sosem szerette igazán a két gyereket, és amikor egy évben nagy ínség köszöntött a vidékre, még annyi kenyér sem jutott, amennyi jóllakatta volna a családot.

Egy este, mikor azt hitte, a gyerekek már rég alszanak, az asszony odahajolt az urához. – Ha így folytatjuk, mind éhen veszünk – suttogta. – Vidd ki holnap a gyerekeket az erdő mélyére, gyújts nekik tüzet, aztán gyere haza nélkülük. A favágó szíve nagyot dobbant a rémülettől, hiszen szerette a gyermekeit, de az asszony addig-addig beszélt, míg végül szomorú szívvel beleegyezett.

Csakhogy Jancsi és Juliska nem aludtak, minden szót hallottak az ajtó mögül. Juliska keservesen sírni kezdett, de Jancsi átölelte. – Ne félj, kicsim – mondta –, kitalálok valamit. Amikor mindenki elaludt, kiosont a házból, és teleszedte a zsebét fehér kaviccsal, ami úgy csillogott a holdfényben, mint megannyi apró csillag.

Reggel a mostoha korán útnak indította a gyerekeket, mélyen be az erdőbe. Útközben Jancsi minden pár lépésnél egy-egy fehér kavicsot ejtett a földre, csendben, hogy senki ne vegye észre. Mikor a legsűrűbb részhez értek, a felnőttek tüzet gyújtottak nekik, és azt mondták, mindjárt visszajönnek – aztán eltűntek a fák között.

Juliska megint sírva fakadt, de Jancsi megfogta a kezét. – Várjunk, míg feljön a hold – mondta –, aztán hazatalálunk. És valóban, amikor a hold fénye megcsillant a kavicsokon, a két gyerek szépen sorban követte a nyomokat, és éjfélre már otthon is voltak. Az apjuk sírva ölelte át őket, a mostoha pedig, bár mosolygott, magában dühöngött, hogy a terve nem sikerült.

Ám az ínség nem enyhült, sőt egyre rosszabb lett, és a mostoha megint csak nem hagyott békét az urának. Ezúttal gondosan bezárta az ajtót éjszakára, hogy Jancsi ne tudjon kimenni kavicsért. Így hát reggel Jancsi a saját kenyeréből morzsolt le apró darabkákat, és azokat szórta el az úton, ahogy mentek befelé az erdőbe.

Csakhogy amikor beesteledett, és a testvérek elindultak volna hazafelé a morzsák mentén, egyetlen darabkát sem találtak. Az erdő madarai már mind felcsipegették őket. Jancsi és Juliska órákig bolyongtak a sötét fák között, egyre mélyebbre tévedve, míg végül kimerülten egy mohás fatörzs alá kucorodtak, és összebújva átaludták az éjszakát.

Másnap és harmadnap is csak mentek, mendegéltek, bogyókat szedtek, és egyre éhesebbek lettek. A harmadik nap délutánján egy hófehér madárka szállt eléjük, és olyan szépen énekelt, hogy szinte hívogatta őket. Követték a kis madarat egy tisztásig, és ott, a fák között, egy csodálatos házikót pillantottak meg: a fala mézeskalácsból volt, a teteje cukormázzal bevonva, az ablakai pedig átlátszó cukorból készültek.

A két gyerek, ahogy csak bírt, nekilátott a háznak, és nagyokat haraptak belőle, hiszen napok óta alig ettek valamit. Ekkor kinyílt az ajtó, és egy görnyedt hátú öregasszony lépett ki rajta, aki barátságosan mosolygott. – Gyertek csak beljebb, aranyoskáim – mondta –, kaptok rendes ennivalót és puha ágyat is. A gyerekek boldogan követték, nem is sejtve, hogy az öregasszony valójában egy gonosz boszorkány, aki pontosan ilyen éhes vándorokra vadászott.

Reggel a boszorkány megragadta Jancsit, és egy kis kalitkába zárta az udvaron. Juliskát pedig arra kényszerítette, hogy főzzön és takarítson egész nap. – A bátyád szépen meghízik, aztán jóízű ebéd lesz belőle – kuncogott a boszorkány, mert bizony az emberhúst kedvelte a legjobban.

A boszorkány szeme azonban már nagyon gyenge volt, alig látott. Minden reggel odament a kalitkához, és azt kérte, Jancsi dugja ki az ujját, hogy megtapogathassa, hízik-e már. Jancsi ilyenkor mindig egy kis csontot nyújtott ki a rácson, mire a boszorkány csak csóválta a fejét. – Furcsa – dünnyögte –, hetek óta eteted, mégis csont-bőr maradt.

Végül a boszorkánynak elfogyott a türelme, és úgy döntött, sovány is jó lesz Jancsiból. Befűtötte hát a nagy kemencét, és odaszólt Juliskának, hogy nézze meg, elég meleg-e már belül. Juliska azonban, aki éppolyan okos volt, mint amilyen bátor, úgy tett, mintha nem értené, hogyan kell bekukkantani, és megkérte a boszorkányt, mutassa meg neki.

Amint a boszorkány közel hajolt a kemence szájához, Juliska minden erejét összeszedve nagyot lökött rajta, majd gyorsan becsapta és bereteszelte az ajtót. A gonosz boszorkánynak ezután se híre, se hamva nem maradt, a mézeskalács házikó pedig egy csapásra megszabadult a varázslatától. Juliska rögtön kiszaladt, és kiszabadította Jancsit a kalitkából, aki úgy pattant ki onnan, mint egy madár a kalitkából.

A házban kutatva egy kis ládikóra bukkantak, tele gyönggyel és csillogó drágakővel, amit a boszorkány gyűjtött össze az évek alatt. Színültig megtöltötték velük a zsebeiket és Juliska kötényét, majd kéz a kézben elindultak hazafelé. Egy széles patakhoz érve egy hófehér kacsa segített nekik átkelni, egyiküket a hátán, majd visszaúszva a másikért is.

Mire hazaértek, a mostoha már nem volt a háznál, az édesapjuk pedig egyedül, bánatosan várta őket minden áldott nap, remélve, hogy egyszer még hazatérnek. Amikor meglátta Jancsit és Juliskát a kapuban, futva indult feléjük, és boldogan ölelte át mindkettőjüket egyszerre. A sok gyönggyel és drágakővel attól kezdve sosem kellett többé éhezniük, és a favágó a két gyermekével boldogan, szeretetben élt sok-sok évig.