A kismalac és a farkasok

Élt egyszer, egy erdő szélén, egy kis malac, egyes-egyedül a világon. Amikor eljött az ideje, hogy saját házat építsen magának, nem sietett el semmit: követ hordott, gerendát ácsolt, és olyan erős falakat rakott, hogy azon még a legdühösebb szél is csak nevetve süvített végig.

Az erdő mélyén pedig három farkas lakott, három testvér, akik régóta ólálkodtak a malacok háza körül, mert bizony a malachús volt a kedvenc vacsorájuk. Meglátták a kismalac szép, erős házát, és összedugták a fejüket.

Másnap reggel az legnagyobb farkas beállított a kismalachoz, és barátságosan mosolygott. – Kismalac, tudok egy szép kutat az erdő túlsó végén. Gyere velem, ássunk együtt egy másikat a kertedbe, hogy sose kelljen szomjaznod!

– Ó, milyen jó ötlet! – felelte a kismalac. – Hánykor indulunk? – Hat órakor – mondta a farkas, és elégedetten hazaballagott, mert már előre érezte a jóízű vacsorát. A kismalac azonban nem butult el: felkelt négykor, kiásta a kutat egymaga, és mire a nap felkelt, már otthon pihent a tornácán.

Amikor hat órakor megjelent a farkas, a kismalac kedvesen odaköszönt neki a kútja mellől. – Már megvagyok, komám, de köszönöm a szíves meghívást! A farkas csak állt ott, és a bajszát rágta mérgében.

Néhány nap múlva a középső farkas próbálkozott. – Kismalac, tudok egy almafát, tele piros, érett almával. Gyere velem holnap, együtt szedjük le! – Örömmel! – bólintott a kismalac. – Mikor menjünk? – Ötkor – mondta a farkas ravaszul.

A kismalac megint csak korábban kelt, még napkelte előtt elszaladt az almafáig, teleszedte a kosarát, és épp hazafelé tartott, amikor szembejött vele a farkas. – Hova, hova, kismalac? – Már jövök is haza az almafáról, itt egy szép piros alma neked is! – mondta a kismalac, és egy almát gurított a farkas elé, épp elég messzire ahhoz, hogy legyen ideje elszaladni, amíg az utána kapkod.

A farkas ezúttal is üres bendővel kullogott haza, és a testvérei már nevettek rajta. De a legkisebb farkas azt mondta: – Majd én elintézem! – és másnap ő állított be a kismalachoz. – Kismalac, holnap vásár lesz a szomszéd faluban. Gyere velem, együtt nézelődjünk!

A kismalac ezúttal is korábban indult, és vásárolt magának egy nagy fahordót – vajköpülőt –, hogy legyen miben hazagurítania a vásárfiát. Hazafelé menet azonban feltűnt neki a bozótból leselkedő farkas, aki türelmetlenül várta, hogy a kismalac arra sétáljon.

A kismalac gyorsan a hordóba bújt, és onnan taszította magát lefelé a dombon. A hordó zörögve-dübörögve gurult egyenesen a farkas felé, aki ijedtében akkorát ugrott oldalra, hogy hanyatt esett a bokorban, és úgy megrémült, hogy uzsgyi, haza sem várta, hanem egyenesen az erdő mélyére menekült.

Ekkor a három farkas testvér összegyűlt, és úgy döntöttek, ha már a kismalacot nem tudják kicsalni a házból, hát bemennek hozzá. Amikor leszállt az este, halkan felmásztak a kismalac erős kőházának tetejére, hogy a kéményen át surranjanak be hozzá.

A kismalac azonban ekkorra már jól ismerte a farkasok fortélyait. Nagy tüzet rakott a kandallóban, és egy hatalmas fazék vizet tett fölé forrni, épp a kémény alá.

Amikor az első farkas óvatosan leereszkedett a kéményen, egyenesen a gőzölgő fazékba pottyant. Akkorát visított, hogy a másik két farkas ijedtében menten leugrott a tetőről, és mind a hárman, farkukat behúzva, egyenest be sem álltak futni, míg az erdő legsűrűbb részére nem értek.

Attól a naptól fogva a három farkas messze elkerülte a kismalac házát, sőt még a mendemondák szerint is, ha valamelyikük arra járt, inkább nagy kerülőt tett. A kismalac pedig békében élt tovább az erős házában, és minden este elégedetten hallgatta, ahogy a szél szelíden dúdolgat a kéménye körül.