Kacor király

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy kis falu, és abban a faluban egy öreg házaspár. Volt nekik egy bölcs kis kakasuk, meg egy takaros kis tyúkjuk, azok éltek együtt békességben. Reggelente a kakas jó hangosan kukorékolt, a tyúk meg kapirgált az udvaron, és mindig talált egy-egy szem kukoricát.

Egy napon a kakas kapirgálás közben valami fényeset pillantott meg a porban. Odaszaladt, megcsipegette, megforgatta, és hát egy szem gyönyörű, csillogó gyémántot talált. – Nézd, nézd, tyúkocskám! – kiáltotta boldogan. – Ilyet még nem láttam életemben!

Ahogy ott álldogáltak és csodálkoztak, arra járt Kacor király, a környék leggőgösebb uralkodója. Fején arany korona, vállán bíbor palást, és az orra olyan magasan járt, hogy a földre se nézett. De a gyémántot ő is észrevette, mert az vakítóan csillogott a napfényben.

– Add ide azt a gyémántot! – parancsolta Kacor király. – Egy király kezébe való, nem egy tyúkudvarba!

A kakas megszeppent, mert nem akart vitatkozni a királlyal. Átadta a gyémántot, és szomorúan visszasomfordált a tyúkjához. Kacor király nagy elégedetten hazavitte a kincset, és a palotája legbiztonságosabb termébe zárta, hogy senki ne vehesse el.

Ám a kakas nem hagyta annyiban. Egész éjjel azon törte a kis fejét, hogyan szerezhetné vissza a gyémántot. Másnap reggel kora hajnalban fogta magát, és elindult a király palotájába. Ment, mendegélt, míg egyszer csak oda is ért a nagy kapuhoz.

Odaállt a palota ablaka alá, és harsányan rákezdte: – Kukurikú, Kacor király! Add vissza a gyémántomat, hiszen az enyém volt!

Kacor király meghallotta, és nagyon mérges lett. – Fogjátok el ezt a nyughatatlan kakast! – parancsolta a szolgáinak. – Dobjátok be a pajtába, ahol a fecskék laknak, hadd gondolkodjon egy kicsit!

A szolgák elkapták a kakast, és bevitték a sötét, hideg pajtába. A kakas azonban meg sem ijedt. – Nem félek én, majd csak kitalálok valamit! – gondolta magában. Aztán nekilátott, és ahogy a pajta sarkában kutatott, mit talált? Egy kis lyukat a falban, amelyen éppen kiférhetett.

Kibújt, és újra a király ablaka alá ment. – Kukurikú, Kacor király! Add vissza a gyémántomat, hiszen az enyém volt! – kiáltotta még hangosabban.

– Ez a kakas nem tágít! – dühöngött a király. – Hozzátok ide, és tegyétek be a medve barlangjába, hadd ijedezzen!

A szolgák megint elkapták a kakast, és bevitték a medve barlangjába. De a medve éppen jóízűen aludt, és mély morgással hortyogott. A kakas halkan, lábujjhegyen elosont mellette, és kisurrant a barlangból.

Harmadszor is a király ablaka alá állt. – Kukurikú, Kacor király! Add vissza a gyémántomat, hiszen az enyém volt! – kukorékolta, még nagyobb hangon.

Kacor király már a haját tépte mérgében. – Akkor hát tüzet rakunk, és a kakast odaültetjük mellé, hadd melegedjen meg egy kicsit! – gondolta, de a kakas még ezt is kiszagolta.

A kakas nagyot kortyolt a közeli patakból, és megtöltötte a begyét hűs vízzel. Mikor a szolgák ismét elkapták, és a tűz mellé vitték, kibuggyantotta a vizet, és a víz bizony eloltotta a lángokat. A szolgák csak pislogtak, a kakas pedig elégedetten szétnézett.

– Hát ezzel a kakassal nem lehet bírni! – sóhajtott végül Kacor király. – Legyen hát a tiéd a gyémánt, csak menj békével, és ne kukorékolj többé az ablakom alatt!

A kakas bólintott, és fogta a gyémántot a csőrébe. Ment, mendegélt hazafelé, vidáman szökdécselt az úton, és közben dalolt: – Kukurikú, enyém a gyémánt, enyém a gyémánt!

Otthon a tyúkocska már a kapuban várta. Együtt nézték a csillogó követ, amely úgy ragyogott, mintha a Nap egy darabkáját hozták volna az udvarra. A kakas pedig így szólt: – Látod, tyúkocskám, aki nem adja fel, és bízik a maga igazában, az előbb-utóbb célba ér.

Attól fogva a kakas és a tyúk még boldogabban éltek. A gyémántot a ház közepére tették, hogy mindenki gyönyörködhessen benne, ha arra jár. Kacor király pedig többé soha nem merte elvenni, ami nem az övé, és ha éppen arra vitt az útja, messziről kikerülte a kakas udvarát.